Minden nap újra főzök – hol húzódik a szeretet és önfeláldozás határa?

– Zsuzsa, hol a rántotta? – harsant fel Gábor hangja a hálóból, miközben én még félálomban próbáltam kinyitni a szemem. Az óra 5:12-t mutatott. Még sötét volt odakint, a város csak lassan ébredezett, de nálunk már javában zajlott az élet. Felkeltem, a hideg padlóba kapaszkodtak a lábujjaim, és automatikusan indultam a konyhába. A tojásokat már este kikészítettem, nehogy reggel zörögjek a hűtővel.

– Mindjárt kész, Gábor – válaszoltam halkan, de magamban már megint feltettem a kérdést: meddig bírom még ezt? Mióta Gáborral vagyok, minden nap frissen főzök. Nem eszi meg az előző napi levest, nem szereti a felmelegített pörköltet, sőt, még a tegnapi sütemény is csak akkor csúszik le, ha újra megsütöm. Eleinte azt hittem, ez csak egy szokás, ami majd elmúlik. De nem múlt el. Sőt, egyre inkább elvárássá vált.

A munkahelyemen is mindenki csodálkozott rajtam. – Zsuzsa, te tényleg minden nap főzöl? – kérdezte egyszer Klári a könyvelésről. – Hát nem lehetne néha rendelni valamit? Vagy legalább két napra főzni?

Csak mosolyogtam. – Gábor nem szereti a maradékot – mondtam mindig ugyanazzal a fáradt mosollyal.

Aztán egy este, amikor már harmadszor melegítettem fel a vizet a nokedlihez, mert Gábor később ért haza és azt mondta: „Ez már kihűlt, nem jó”, valami eltört bennem. A kezem remegett, ahogy a tésztát szaggattam, és hirtelen úgy éreztem, hogy nem vagyok többé önmagam. Csak egy gép vagyok, aki főz, mosogat, takarít – és közben lassan eltűnik.

Anyám gyakran mondta: – Zsuzsikám, ne hagyd magad! Egy házasság két emberen múlik. De én mindig csak legyintettem. Szerettem Gábort. Vagy legalábbis azt hittem.

Egy vasárnap délután, amikor végre leültem volna egy kávéval a teraszra, Gábor odajött hozzám.

– Miért nincs sütemény? – kérdezte szemrehányóan.

– Elfogyott tegnap – válaszoltam fáradtan.

– Akkor süss valamit! – mondta egyszerűen.

Ott ültem a kávémmal, néztem az udvaron játszó gyerekeket – a szomszéd Marika unokái voltak –, és hirtelen irigyeltem őket. Ők még szabadok voltak. Én pedig egyre inkább rabnak éreztem magam ebben a házban.

Aznap este felhívtam Évát, a legjobb barátnőmet.

– Éva, te mit tennél a helyemben? – kérdeztem sírós hangon.

– Zsuzsa, te nem vagy szakácsnő! Együtt éltek, nem szolgálni kell egymást! – mondta határozottan.

De hogyan mondjam ezt el Gábornak? Hogy mondjam el neki, hogy belefáradtam abba, hogy minden nap ugyanazt csinálom? Hogy néha szeretnék csak úgy leülni és enni valamit anélkül, hogy órákig állnék a tűzhely mellett?

Másnap reggel nem keltem fel időben. Direkt. Hallottam Gábor lépteit, ahogy dühösen járkál a lakásban.

– Zsuzsa! Hol van a reggeli? – kiabált be a konyhába.

– Ma nincs reggeli – mondtam halkan.

Megállt az ajtóban. Láttam rajta az értetlenséget és a dühöt is.

– Mi az, hogy nincs? – kérdezte ingerülten.

– Fáradt vagyok. Nem bírom tovább ezt minden nap. Szeretném, ha néha te is segítenél. Vagy legalább elfogadnád azt, ami van.

Csend lett. Gábor csak állt ott némán. Aztán szó nélkül elment otthonról.

Egész nap azon gondolkodtam: vajon most mi lesz? Vajon tényleg vége mindennek csak azért, mert nemet mondtam?

Este hazajött. Nem szólt semmit. Leült az asztalhoz. Én is leültem vele szemben.

– Szeretlek, Gábor – mondtam halkan –, de nem tudom tovább így csinálni. Nem akarok eltűnni ebben az egészben.

Sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott:

– Nem tudom megszokni a maradékot. De talán megpróbálhatom…

Azóta próbálunk kompromisszumot találni. Néha sikerül, néha nem. De legalább már beszélünk róla.

Vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy elvesznek a családjuk igényei között? Hol húzódik a szeretet és az önfeláldozás határa? Ti mit tennétek a helyemben?