A bál éjszakája: Amikor a családod a legnagyobb ellenséged
– Ez most komoly, Lili? Ebben a ruhában akarsz elmenni a bálba? – Anyám hangja élesen hasított át a szobán, miközben a tükör előtt forgolódtam. A szívem hevesen vert, próbáltam elrejteni a zavaromat, de az arcomon végigfutó pír elárult. A ruhát, amit viseltem, nagymamám varrta nekem: halványkék, apró fehér virágokkal, egyszerű, de nekem gyönyörű volt.
– Szerintem nagyon csinos – próbáltam halkan tiltakozni, de apám már csatlakozott is anyámhoz:
– Lili, ez olyan, mintha egy régi magyar film statisztája lennél! Nem lehetne valami modernebbet felvenni? Nézd meg a többieket az interneten, mindenki menő ruhákban lesz.
A torkomban gombóc nőtt. Egész héten erre az estére készültem. A bál volt az első igazi iskolai eseményem, ahol végre úgy érezhettem volna, hogy tartozom valahová. De most, hogy a szüleim is kinevettek, mintha minden reményem szertefoszlott volna.
– De anya, ezt nagyi varrta nekem… – próbáltam még egyszer, de anyám csak legyintett.
– Hát éppen ez az! Ki hord manapság ilyen ruhát? Majd mindenki rajtad fog nevetni!
A könnyeimet visszatartva siettem ki a szobából. A folyosón hallottam, ahogy apám halkan nevetgél anyámmal. „Majd kinövi ezt is” – mondta anyám. De én nem akartam kinőni semmit. Csak azt akartam, hogy büszkék legyenek rám.
Az iskolába menet csendben ültem az autó hátsó ülésén. Anyám még egyszer hátrafordult:
– Ha valaki megjegyzést tesz a ruhádra, ne vedd magadra! Csak viccelnek.
De én már tudtam, hogy nem lesz könnyű. Az iskolában a lányok csoportokba verődve suttogtak és nevetgéltek. Amikor beléptem a tornaterembe, ahol a bál volt, azonnal rám szegeződött néhány tekintet.
– Nézd már, Lili milyen ruhában van! – súgta oda Dóri, az osztály legnépszerűbb lányának számító lány.
– Mintha egy régi fényképről lépett volna le! – válaszolta Zsófi gúnyosan.
A fiúk sem maradtak csendben:
– Hé Lili, hol hagytad a hintót? – kiáltotta oda Gergő.
A tanárok közül csak Márta néni mosolygott rám kedvesen:
– Nagyon szép vagy ma, Lili! Igazi kis hölgy lettél.
De ez sem segített. A többiek nevetése és suttogása egész este kísért. Próbáltam nem sírni, de amikor megláttam anyámat és apámat az ajtóban – ők jöttek értem –, láttam rajtuk azt a fojtott mosolyt, amit otthon is láttam már.
Otthon vacsora közben apám megkérdezte:
– Na, milyen volt a bál? Ugye mondtam, hogy furán fogsz kinézni?
Anyám csak bólogatott:
– Legközelebb majd együtt választunk ruhát.
Nem bírtam tovább. Felrohantam a szobámba és zokogni kezdtem. Nagymamám régi varrógépe ott állt az ablak alatt. Eszembe jutott, mennyit dolgozott azon a ruhán – minden öltésben benne volt a szeretete.
Másnap reggel nagymamám hívott telefonon.
– Hogy sikerült az este, kicsim?
Először csak hallgattam. Aztán kitört belőlem minden:
– Mindenki kinevetett… még anya és apa is. Azt mondták, ciki vagyok ebben a ruhában.
Nagymama hangja megremegett:
– Drágám, soha ne szégyelld azt, amit szeretsz! Az emberek néha kegyetlenek tudnak lenni, de te mindig maradj önmagad!
Aznap délután leültem anyámmal beszélgetni. Próbáltam elmondani neki, mennyire fájt az egész este.
– Anya, miért nem tudtok elfogadni olyannak, amilyen vagyok?
Anyám először csak nézett rám döbbenten. Talán nem is gondolta végig eddig, mennyire megbántottak.
– Sajnálom, Lili – mondta végül halkan. – Nem akartunk rosszat… csak azt hittük, segítünk.
De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rájuk. Valami eltört bennem azon az estén: rájöttem, hogy néha azok bántanak legjobban, akiktől a legtöbb szeretetet várjuk.
Azóta eltelt pár év. Már nagyobb vagyok és erősebb. De minden alkalommal, amikor új ruhát veszek fel vagy valami mást csinálok, eszembe jut az a báléjszaka és az érzés: vajon most is kinevetnek majd? Vajon valaha tényleg elfogadnak olyannak, amilyen vagyok?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki megbántott – még ha ő a családod is?