Szomszédok árnyékában: Amikor a barátság határai elmosódnak

– Már megint itt van! – gondoltam magamban, miközben az ablakon át láttam Katalint közeledni a kapunkhoz. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy most is kérni fog valamit. Talán csak egy kis lisztet, vagy hogy kölcsönadjam a biciklipumpát, de lehet, hogy megint a férjemet akarja megkérni, hogy nézzen rá a csöpögő csapjukra.

– Szia, Zsuzsa! – kiáltott be vidáman, miközben már nyitotta is a kertkaput. – Ne haragudj, csak egy pillanatra ugrottam át! Nincs véletlenül egy kis tejfölöd? Elfelejtettem venni, és most főzném a paprikás krumplit.

Mosolyogtam, de belül már fáradt voltam. – Persze, Kati, gyere csak be – mondtam, miközben próbáltam nem éreztetni vele a feszültséget. A gyerekeink, Bence és Lili, már rég összebarátkoztak, szinte minden délután együtt játszanak az udvaron. Ezért is volt nehéz nemet mondani. Nem akartam viszályt szítani a családok között.

Katalin mindig kedves volt, de valahogy sosem érzékelte a határokat. Volt olyan nap is, amikor háromszor jött át különböző ürügyekkel. Egyik alkalommal épp a vacsorát főztem, amikor beállított: – Zsuzsa, ne haragudj, de elfogyott a sóm! – Máskor meg csak úgy beült hozzám egy kávéra, mintha minden rendben lenne.

A férjem, Gábor már többször szóvá tette: – Nem gondolod, hogy túl sokat engedsz meg neki? – kérdezte egyik este, amikor Katalin már harmadszor jött át aznap. – Értem én, hogy jóban kell lenni a szomszédokkal, de ez már túlzás.

– Tudom – sóhajtottam –, de mit csináljak? Ha elküldöm, megsértődik, és akkor Bence sem játszhat majd Lilivel. Nem akarok konfliktust.

Egyik délután aztán betelt a pohár. Épp egy fontos online megbeszélésen voltam otthonról dolgozva, amikor Katalin kopogás nélkül bejött az ajtón. – Zsuzsa! Gyorsan kellene egy kis segítség! A mosógépem megint kiakadt! Gábor otthon van?

A monitoron kollégáim arca fagyott mosolyba merevedett. Próbáltam elnézést kérni tőlük és Katalint is leállítani egyszerre. – Most nem tudok segíteni! – mondtam kissé ingerülten. – Dolgozom!

Katalin arcán meglepettség és sértettség suhant át. – Jaj, bocsánat… nem akartalak zavarni…

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra. – Zsuzsa, ez így nem mehet tovább. Ki kell állnod magadért. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

Sokat gondolkodtam azon az éjszakán. Vajon tényleg én vagyok túl érzékeny? Vagy Katalin lépi át folyamatosan a határokat? Emlékeztem rá, milyen nehéz volt ideköltözni évekkel ezelőtt, amikor még senkit sem ismertünk. Akkor Katalin volt az első, aki áthívott minket egy kávéra. Akkor még örültem neki.

Másnap reggel úgy döntöttem, beszélek vele. Megvártam, amíg Lili áthozta Bencét játszani. Katalin is jött vele.

– Kati, beszélhetnénk pár percet? – kérdeztem halkan.

– Persze! Történt valami? – nézett rám aggódva.

– Tudod… nagyon örülök neki, hogy ilyen jóban vagyunk, és hogy a gyerekeink is ennyire szeretik egymást… De néha úgy érzem, túl sokszor jössz át hirtelen… Néha dolgozom otthonról vagy épp pihenek… Szeretném, ha előbb felhívnál vagy megkérdeznéd, hogy alkalmas-e most.

Katalin arca először elsápadt, aztán elpirult. Láttam rajta a sértettséget.

– Jaj, ne haragudj… Nem akartalak zavarni… Csak olyan jó érzés volt tudni, hogy mindig számíthatok rád…

– És én is számítok rád! – mondtam gyorsan. – De nekem is szükségem van egy kis térre.

Kínos csend telepedett ránk. A gyerekek kuncogása töltötte be az udvart.

– Megértem… Próbálok odafigyelni… – mondta végül halkan.

Azóta Katalin ritkábban jön át. Néha hiányzik is a társasága – de végre fellélegezhettem. A gyerekeink továbbra is jóban vannak; néha együtt sütünk palacsintát vagy játszunk a kertben.

Mégis ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól tettem? Lehet-e úgy határt húzni valaki felé, hogy közben ne bántsam meg? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre jó szomszédnak és önmagunknak is maradni?