Egy forró nyári délutánon szembesültem azzal, hogy a szomszédom, Katalin, már megint hívatlanul áll az ajtómban, és valamit kér. A történetem arról szól, hogyan próbáltam megőrizni a családi békét és a gyerekeink barátságát, miközben egyre nehezebben viseltem a folyamatos határsértést. Vajon lehet-e úgy nemet mondani, hogy közben nem veszítjük el azt, ami igazán fontos?
Egy átlagos magyar anyuka vagyok, aki egy csendes kertvárosi utcában él, de a szomszédasszonyom, Katalin, mindennapjaimat egyre inkább próbára teszi. Gyakran toppan be hívatlanul, mindig kér valamit – egy kis cukrot, kenyeret, vagy épp a férjem segítségét –, miközben a gyerekeink elválaszthatatlan barátok. A történetemben megosztom, hogyan próbáltam megtalálni az egyensúlyt a kedvesség és az önvédelem között, miközben nem akartam megbántani senkit, de már fuldokoltam a helyzettől.
