A nevem Katalin, és egész életemben arra törekedtem, hogy jó anya legyek. Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne a családom közelségére, érzem, hogy a saját lányom eltaszít magától, mert nem tudok neki annyi anyagi támogatást nyújtani, mint a férje szülei. Ez a történet a kiáltásom, de egyben próbálkozás is arra, hogy megértsem, hol hibáztam, és mit jelent ma szülőnek lenni Magyarországon.
Egyedül ülök a sötét nappaliban, miközben a múltam emlékei és a gyerekeim hiánya gyötör. Egész életemet nekik szenteltem, de most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk, magamra maradtam. Vajon hol rontottam el, és tényleg hiábavaló volt minden szeretetem?
Az életemet a lányomnak szenteltem, mindenemet odaadtam, hogy neki jobb legyen, mint nekem valaha volt. Amikor végre azt hittem, eljött a hála ideje, csak hideg elutasítást és fájdalmas árulást kaptam. Most már csak azt kérdezem magamtól: lehet ezt valaha megbocsátani?
A nevem Katalin Szabó, 69 éves vagyok, és egész életemben magyar irodalmat tanítottam egy budapesti lakótelepen. Férjem halála után két lányom, Dóra és Réka, egyre távolabb kerültek tőlem, miközben én napról napra küzdök a magánnyal, a szegénységgel és azzal a kérdéssel: vajon hol rontottam el? Ez az én történetem a családi kötelékekről, az öregedésről és arról, hogy mit jelent igazán szeretni – akkor is, ha már senki sem figyel rád.
Egyetlen fiam, Gergő, titokban házasodott meg külföldön, anélkül, hogy engem vagy a férjemet meghívott volna. Az egész életemet rá áldoztam, és most úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Vajon tényleg én hibáztam, vagy a mai világban már nem számítanak a szülők érzései?
