Mindent a gyerekeimért – és most egyedül: Egy magyar anya vallomása

– Miért nem hívnak fel? – suttogom magam elé, miközben a régi, kopott fotóalbumot lapozgatom. A nappali félhomályában ülök, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be a függönyön át. A falióra kattogása szinte fülsiketítő ebben a csendben. Régen, amikor még kicsik voltak a gyerekeim, sosem volt ilyen csend. Akkoriban minden este hangos nevetés, veszekedés, játék töltötte meg ezt a lakást. Most csak én vagyok itt – Marika, egyedül.

A telefonom némán hever az asztalon. Már napok óta nem csörgött. Réka, az idősebb lányom, Budapesten él, ügyvéd lett, mindig siet valahova. Zoli, a fiam, Németországba költözött a családjával – azt mondta, ott több lehetőség van. Az unokáimat is csak fényképeken látom. Néha úgy érzem, mintha már nem is lennék része az életüknek.

– Anya, ne aggódj már annyit! – mondta egyszer Réka, amikor megpróbáltam elmondani neki, mennyire hiányoznak. – Nekünk is nehéz mostanában. Majd hívunk! – De azóta sem hívott.

Az egész életemet rájuk tettem fel. Amikor elváltam Lajostól, mindent megtettem, hogy nekik ne kelljen érezniük a hiányát. Két műszakban dolgoztam a varrodában, hogy mindent megadhassak nekik: új cipőt az iskolakezdésre, kirándulást a Balatonra nyaranta, sőt még zongoraórákat is Rékának, mert azt mondta, zenész akar lenni. Zoli focizni szeretett volna – vettem neki stoplis cipőt, még ha hónap végén csak krumplit is ettünk.

Mostanában egyre többször kérdezem magamtól: hol rontottam el? Talán túl sokat adtam? Vagy túl keveset? Lehet, hogy túl szigorú voltam velük? Vagy épp ellenkezőleg: túl engedékeny?

A múlt héten próbáltam beszélni Zolival videóhíváson. Az unokám, Panni csak annyit mondott: – Szia mama! – aztán elszaladt játszani. Zoli felesége, Ági udvariasan mosolygott, de éreztem, hogy sietnének már. – Majd beszélünk jövő héten! – mondta Zoli. De nem beszéltünk.

A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön egy kis beszélgetésre. Ő is egyedül maradt, de valahogy könnyebben veszi ezt az egészet. – Tudod Marika, a gyerekek már csak ilyenek. Elmennek, élnek, dolgoznak… Nekünk meg maradnak az emlékek meg a tévé. – De én nem akarok csak emlékekből élni!

Egyik este Réka végre felhívott. Hallottam a háttérben a forgalmat, biztosan épp hazafelé tartott. – Anya, most nem tudok sokáig beszélni… Nagyon fáradt vagyok… Majd hétvégén átmegyek! – De hétvégén nem jött.

A testvéremmel, Katival is egyre ritkábban találkozom. Ő vidéken él, néha felhív, de mindig sietős neki is. A családi ünnepek már nem olyanok, mint régen: karácsonykor mindenki máshol van. Tavaly egyedül díszítettem fel a fát.

Néha azon gondolkodom, hogy talán túl sokat vártam el tőlük. Talán az én hibám, hogy most ennyire fáj a magány. De hát mit tehet egy anya? Nem az a dolga, hogy mindent odaadjon a gyerekeinek?

Emlékszem egy veszekedésre Rékával még kamaszkorában:
– Miért nem engedsz el bulizni? Mindenki mehet csak én nem!
– Mert féltelek! Nem akarom, hogy bajod essen!
– Mindig csak parancsolgatsz! Elegem van ebből!
Akkor azt hittem, majd megérti egyszer… De lehet, hogy sosem értette meg.

A napok egyformán telnek: reggel kávé, kis séta a parkban, boltba menés – néha beszélgetek az eladóval vagy a postással. Délután tévézek vagy kötök egy kicsit. Este pedig újra itt ülök ebben a csendben.

Ma reggel kaptam egy levelet az önkormányzattól: meghívtak egy idősek klubjába. Talán el kellene mennem… Talán ott találok valakit, akivel beszélgethetek. De félek is: mi van, ha ott is csak idegen maradok?

Az ablakon át nézem az utcát: fiatal anyuka tolja a babakocsit, mellette kisfiú ugrál pocsolyáról pocsolyára. Eszembe jutnak azok az évek… Vajon ők is így végzik majd? Vajon minden anya magára marad egyszer?

A telefonom újra némán hever az asztalon. Várok egy üzenetre vagy hívásra – bármire. De csak a csend válaszol.

Talán tényleg túl sokat vártam el… Vagy talán csak rosszkor szerettem őket? Nem tudom.

Ti mit gondoltok? Lehet-e túl sokat adni a gyerekeinknek? Vagy ez mindenképp az anyaság ára?