Harmincnégy lépcsőfok – Egy budapesti gyerekkor árnyékában

– Harminckettő, harminchárom, harminc… – mindig itt akadtam el. A második emeletnél, ahol a szomszéd, Katalin néni főztje úgy terjengett a lépcsőházban, mintha minden éhes gyereknek szánták volna, csak nekem nem. A gyomrom korgott, de tudtam, hogy odafent, a mi lakásunkban, Nair, az anyám, éppen csak egy szelet kenyeret hagyott nekem, ha egyáltalán.

A házban mindenki ismert, de senki sem szólt hozzám. Azt mondják, a városnak vannak zugai, ahol a hangok eltűnnek – nálunk a lépcsőház ilyen volt. A nevetések, veszekedések, a sírás mind elnyelte a vastag fal. Csak a cipőm kopogása visszhangzott, ahogy felfelé mentem.

Egyik este, amikor a szokásos módon számoltam a lépcsőket, az ajtónk előtt Nair hangját hallottam. – Már megint hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte, miközben a szeme sötét volt, mint a Duna vize vihar előtt. – Csak lent játszottam, anya – feleltem halkan, de tudtam, hogy nem hisz nekem. Mindig azt hitte, valami rosszat csinálok, pedig csak menekültem a lakás hidegétől, a csendtől, ami rátelepedett minden bútorra.

Nair sosem volt gyengéd. A keze kemény volt, mint a kenyérhéj, amit néha vacsorára kaptam. – Ne bámészkodj, mosd meg a kezed, aztán leülsz tanulni! – szólt rám, miközben a rádióból halk magyar nóta szólt. Az asztalon egyetlen tányér, benne pár szem főtt krumpli. – Ma nem volt időm főzni – mondta, de tudtam, hogy inkább a munkahelyén maradt tovább, csak hogy ne kelljen velem lenni.

Az iskolában sem volt könnyebb. A tanító néni, Ilona, mindig rám szólt, ha elkalandoztam. – Arlet, figyelj ide! – mondta, miközben a többiek kuncogtak. A padtársam, Gábor, egyszer megkérdezte: – Miért vagy mindig ilyen szomorú? – Nem vagyok szomorú – hazudtam, de a hangom elárult.

Egy nap, amikor hazaértem, az ajtó előtt várt rám Nair. – Ma beszéltem a tanítóddal – kezdte, és már tudtam, hogy baj lesz. – Azt mondta, nem figyelsz, el vagy maradva. Mit csinálsz egész nap? – A hangja éles volt, mint a kés. – Próbálok jó lenni, anya – suttogtam, de ő csak legyintett. – Jó? Az nem elég. Nekünk többet kell dolgoznunk, hogy ne nézzenek le! – A szeme villant, és én összerezzentem.

Aznap este nem bírtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, vajon más családokban is ilyen nehéz-e minden. A szomszédból nevetés hallatszott, Katalin néni unokái játszottak. Irigyeltem őket, a hangjukat, a gondtalanságukat.

Egyik reggel, amikor Nair már elment dolgozni, Katalin néni kopogott be hozzánk. – Arlet, hoztam egy kis levest, gondoltam, jól jön – mondta, és a hangja meleg volt, mint a friss kenyér. – Köszönöm – suttogtam, és a könnyem majdnem kicsordult. – Tudod, anyukád sokat dolgozik, ne haragudj rá – mondta halkan. – Néha az élet túl nehéz, és az emberek elfelejtik, hogyan kell szeretni.

Aznap először éreztem, hogy valaki megért. A leves illata betöltötte a lakást, és egy pillanatra elhittem, hogy minden rendben lesz. De amikor este Nair hazaért, meglátta az üres tálat. – Ki volt itt? – kérdezte gyanakodva. – Katalin néni hozott levest – feleltem. – Nem kell nekünk a szánalom! – csattant fel, és a tálat a mosogatóba csapta. – Megmondtam, hogy ne fogadj el semmit! – A hangja visszhangzott a falak között, és én összegörnyedtem a széken.

Az évek teltek, de a harmincnégyedik lépcsőfok mindig ott volt. Mindig elfelejtettem, mindig elvonta a figyelmem valami – egy illat, egy hang, egy emlék. Felnőttként most is gyakran visszagondolok ezekre a napokra. Vajon mennyi mindent viszünk magunkkal a gyerekkorunkból? Vajon a kimondatlan szavak, az elfojtott érzések, az elfelejtett lépcsőfokok határozzák meg, kik leszünk?

Néha azon tűnődöm, ha egyszer visszamennék abba a házba, vajon meg tudnám-e számolni végre mind a harmincnégy lépcsőfokot? Vagy örökre elvesznek a hangok, az illatok, a kimondatlan szeretet között?