Gyökértelenül: Egy elhagyott fiú vallomása

– Miért nem kellettem nekik? – kérdeztem magamtól újra és újra, miközben a plafont bámultam a sötét, dohos szobában, ahol aznap este is egyedül feküdtem. A nevem Miklós, harminc éves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint az a kisfiú, akit harminc évvel ezelőtt ott felejtettek a szolnoki kórház újszülöttosztályán. Az első emlékem egy rideg, fehér falú szoba, ahol egy néni – talán Irénke nővér volt – próbált megnyugtatni, miközben én csak sírtam és sírtam. Nem értettem semmit, csak azt éreztem, hogy valami nagyon hiányzik.

Aztán jöttek a nevelőotthonok. Először Tiszakécskén, majd Kecskeméten. Mindenhol ugyanaz: idegen arcok, idegen ágyak, idegen szabályok. A többi gyerek is megtanulta hamar, hogy velem nem érdemes barátkozni. A bőrömön látható volt a betegségem – egy ritka genetikai rendellenesség miatt foltokban hiányzott a pigment –, és emiatt sokszor csúfoltak: „pöttyös Miklós”, „foltos fiú”. Egyszer egy nevelő, Zsuzsa néni odahajolt hozzám vacsora után:

– Ne törődj velük, Mikikém! Te különleges vagy.

De én csak azt akartam, hogy ne legyek különleges. Csak egy legyek a sok közül.

Tizenhárom évesen kerültem először nevelőszülőkhöz. A Kovács családhoz vittek ki egy kis faluba, Tiszavárkonyba. Az első este vacsoránál csendben ültem az asztalnál. Kovácsné Margit néni rám mosolygott:

– Itt most már otthon vagy, Miklóska.

De amikor a férje rám nézett, csak egy fáradt sóhajt hallottam:

– Csak nehogy baj legyen vele is…

Az otthon szó üresen kongott bennem. Margit néni próbált szeretni, de mindig éreztem, hogy nem vagyok igazi családtag. Karácsonykor például külön csomagolták az ajándékomat – nem volt benne semmi személyes, csak egy doboz csoki és egy olcsó pulóver. A saját gyerekeiknek fényképes bögrét, névre szóló könyvet vettek.

A gimnáziumban sem volt könnyebb. A többiek hamar rájöttek, hogy „állami”, és ez elég volt ahhoz, hogy kirekesszenek. Egyetlen barátom volt: Gábor, aki maga is nevelőszülőknél élt. Egyik este együtt ültünk a játszótéren:

– Te is gondolkodtál már azon, hogy miért nem kellettünk senkinek? – kérdezte halkan.

– Minden nap – válaszoltam.

Aztán mindketten hallgattunk. Nem volt mit mondani.

Az évek teltek. Érettségi után elköltöztem Szolnokra, albérletbe mentem egyedül. Próbáltam dolgozni – először egy pékségben, aztán raktárosként –, de mindenhol úgy néztek rám, mintha valami hibás termék lennék. Egyszer az egyik főnököm megkérdezte:

– És a szüleid? Segítenek valamiben?

Csak vállat vontam:

– Nincsenek.

Aztán jött az a nap, amikor megtudtam: az anyám még mindig Szolnokon él. Egy véletlen folytán találkoztam egy régi ismerősével a buszon. Ő mondta el, hogy anyám sosem költözött el innen, sőt, van két másik gyereke is.

Napokig őrlődtem. Végül összeszedtem minden bátorságomat és elmentem hozzá. A panelház előtt álltam percekig, mielőtt becsöngettem volna. Egy középkorú nő nyitott ajtót – az arca ismerős volt a tükörből.

– Igen? – kérdezte gyanakodva.

– Én… én vagyok Miklós – mondtam halkan. – A fia vagyok.

Az arca elsápadt. Hosszú csend következett.

– Menj el innen – mondta végül remegő hangon. – Ne gyere többet.

Az ajtó becsapódott előttem. Ott álltam a lépcsőházban, és úgy éreztem, mintha újra csecsemő lennék: védtelenül és magányosan.

Azóta eltelt öt év. Dolgozom egy könyvtárban, esténként verseket írok. Néha eljárok önsegítő csoportba más állami gondozottakkal. Próbálom elfogadni magam – de minden reggel ott van bennem a kérdés: miért nem kellettem?

Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket. De mi van akkor, ha valaki egész életében csak sebeket kapott? Vajon lehet-e valaha igazi otthonom ebben az országban?