A bál éjszakája: Egy kislány szíve darabokra hullik
– Ez most komoly, Lilla? Ebben a ruhában akarsz menni az iskolai bálba? – hallottam anyám hangját, miközben a tükör előtt forgolódtam. A szívem hevesen vert, próbáltam elhinni, hogy szép vagyok, hogy jól választottam. A ruhát magamnak választottam ki a turkálóban, hetekig spóroltam rá az uzsonnapénzből. Világoskék volt, apró fehér virágokkal, és amikor felvettem, úgy éreztem, végre egy kicsit olyan lehetek, mint a többi lány az osztályban.
Apa is ott ült a kanapén, újságot olvasott, de amikor anya hangja elért hozzá, felnézett. – Hát, legalább nem fogsz elveszni a tömegben – mondta gúnyosan. – Olyan vagy benne, mint egy régi függöny.
A torkomban gombóc nőtt. Próbáltam mosolyogni, mintha nem fájna, amit mondanak. De belül összetörtem. Azt hittem, ha végre lesz egy szép ruhám, ha végre én is csinosnak érezhetem magam, akkor majd elfogadnak. De még otthon sem sikerült.
– Lilla, miért nem kérted el a régi ruhámat? Az legalább rendes anyagból van – folytatta anya. – Ez a vacak biztos szétszakad az első táncnál.
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam, és visszamentem a szobámba. Az ablakon keresztül néztem ki a kertbe, ahol a szomszéd kislány hintázott az anyukájával. Hallottam, ahogy nevetnek. Vajon őt is bántják otthon? Vagy csak én vagyok ilyen szerencsétlen?
Aznap este alig aludtam. A gondolataim csak körbe-körbe jártak: miért nem lehetek elég jó? Miért nem tudnak örülni nekem? Miért érzem mindig azt, hogy valami baj van velem?
A bál napján reggel anya szó nélkül rakta elém a reggelit. Apa már elment dolgozni. A csend fojtogató volt. Amikor elindultam az iskolába, anya csak annyit mondott: – Ne csinálj magadból bolondot.
Az iskolában mindenki izgatott volt. A lányok egymás ruháit dicsérték, nevetgéltek. Próbáltam beolvadni, de úgy éreztem magam, mintha mindenki engem nézne. Mintha mindenki tudná, hogy otthon kinevettek.
A bálteremben félve léptem be. Az osztályfőnökünk, Márta néni kedvesen rám mosolygott: – Jaj de csinos vagy ma, Lilla! – mondta. Egy pillanatra elhittem neki. De aztán odajött hozzám Zsófi és Petra.
– Ez most komoly? – kérdezte Zsófi nevetve. – Ez a ruha olyan… retró.
Petra is csatlakozott: – Az én nagymamámnak volt ilyen köntöse.
Nevettek rajtam. Éreztem, ahogy elvörösödöm. Legszívesebben elszaladtam volna.
A tánc alatt egyedül ültem a sarokban. Senki nem hívott fel táncolni. Csak néztem a többieket, ahogy forognak a zenére, ahogy boldogok. Próbáltam nem sírni.
Hazafelé menet csendben sétáltam az utcán. Az utcai lámpák sárga fénye elmosódott a könnyeimtől. Otthon anya már várt.
– Na milyen volt? – kérdezte közömbösen.
– Jó – hazudtam halkan.
– Ugye megmondtam, hogy abban a ruhában csak kinevetnek? – mondta lemondóan.
Nem válaszoltam. Felmentem a szobámba és becsuktam az ajtót. Levettem a ruhát és bedobtam a szekrény mélyére.
Aznap este sokáig ültem az ágyamon és csak bámultam magam elé. Vajon tényleg ilyen rossz vagyok? Tényleg nem érdemlem meg, hogy szeressenek? Miért fáj ennyire az, amit mondanak?
Másnap az iskolában Márta néni odajött hozzám szünetben.
– Lilla, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz.
– Semmi baj – mondtam gyorsan.
– Tudod, nagyon szép voltál tegnap este – mondta halkan. – Ne hagyd, hogy mások elvegyék az önbizalmadat.
Elmosolyodtam egy pillanatra. Talán ő volt az egyetlen felnőtt, aki igazán látott engem.
Otthon azonban minden ugyanúgy ment tovább. Anya folyton kritizált: hogy miért nem tanulok jobban, miért nem vagyok ügyesebb, miért nem vagyok olyan szép és okos, mint a szomszéd kislány.
Egy este vacsora közben kitört belőlem:
– Miért nem tudtok egyszerűen csak szeretni engem úgy, ahogy vagyok?
Apa meglepetten nézett rám:
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy mindig csak gúnyolódtok rajtam! Hogy soha nem mondjátok azt, hogy büszkék vagytok rám! Hogy mindig azt érzem: kevés vagyok!
Anya felháborodva felállt:
– Hálátlan vagy! Mindent megteszünk érted!
– Nem azt kérem, hogy mindent megtegyetek… Csak azt kérem, hogy szeressetek…
Sírtam. Nem bírtam tovább visszatartani.
Aznap este apa bejött hozzám lefekvés előtt.
– Lilla… néha nehéz kimutatni az érzéseinket. De szeretünk téged… csak…
– Csak nem tudjátok kimondani? – kérdeztem halkan.
Bólintott. Megölelt. Nem volt tökéletes ölelés, de legalább valami volt.
Most itt ülök tizenegy évesen az ágyamon és azon gondolkodom: vajon hány gyerek érzi még így magát Magyarországon? Hányan sírnak esténként azért, mert otthon sem fogadják el őket olyannak, amilyenek? Vajon egyszer majd tényleg elhiszem magamról, hogy elég jó vagyok?