Lusta vagyok, mert kényelmet választottam? – Egy magyar nő harca az előítéletekkel

– Már megint mit rendeltél, Gréta? – csattant fel anyám hangja, ahogy meglátta a futárt az ajtóban.

A szívem hevesen vert, miközben átvettem a dobozt. Tudtam, hogy ez a pillanat lesz a fordulópont. Hónapok óta minden forintot félretettem, túlóráztam a könyvelőirodában, hogy végre megvehessem azt a robotporszívót és a kapszulás kávéfőzőt, amiről mindig is álmodtam. Nem luxusra vágytam, csak egy kis könnyebbségre ebben az állandó rohanásban.

– Anyu, ez csak egy porszívó… – próbáltam magyarázni, de már késő volt.

– Régen mi mindent kézzel csináltunk! – vágott közbe apám is, aki épp a konyhában szerelte a csöpögő csapot. – Nem voltak ilyen kütyük, mégis rend volt és tisztaság. Ti fiatalok már mindent készen akartok kapni!

A testvérem, Zsófi is beszállt:
– Szerintem ez csak lustaság. Minek neked ilyen drága gép? A sima seprű is jó.

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Hát tényleg ennyire nem értik? Az elmúlt hónapokban minden reggel korábban keltem, hogy még munka előtt kitakarítsak. Este hullafáradtan estem haza, de akkor is rám várt a mosogatás, porszívózás. A barátaim szerint túlzásba viszem, de nekem fontos volt, hogy rend legyen körülöttem.

Aztán jött az ötlet: mi lenne, ha egy kicsit könnyítenék magamon? De amikor elkezdtem nézelődni az interneten, rájöttem, hogy az olcsó gépek hamar tönkremennek. A minőségi darabok viszont szinte elérhetetlenek voltak számomra. Mégis összeszorítottam a fogam, és minden hónap végén félretettem egy keveset.

Most pedig itt álltam a dobozzal a kezemben, és nem örülhettem igazán.

– Tudod te mennyi pénz ez? – kérdezte anyám szemrehányóan.

– Tudom – feleltem halkan –, de én kerestem meg. Nem tőletek kértem.

– Akkor is! – legyintett apám. – Inkább félretennéd lakásra vagy autóra. Ezek csak felesleges dolgok.

Nem szóltam semmit. Felmentem a szobámba, és kibontottam a robotporszívót. Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutottak azok az esték, amikor sírva takarítottam ki magam után, mert úgy éreztem, sosem leszek elég jó háziasszony. Aztán jött az első próba: bekapcsoltam a gépet, és néztem, ahogy szorgalmasan körbejárja a szobát.

Másnap reggel Zsófi bejött hozzám:
– Na és? Megérte?

– Igen – feleltem határozottan. – Legalább egy órával több időm marad magamra.

– De hát mit csinálsz azzal az idővel? – kérdezte gúnyosan.

– Olvasok. Vagy sétálok egyet. Vagy csak pihenek.

Zsófi felhorkant:
– Hát ez tényleg luxus!

Aznap este vacsora közben újra előkerült a téma.

– Gréta, nem gondolod, hogy túlzásba viszed ezt a kényelmet? – kérdezte apám.

– Nem érzem annak – mondtam halkan. – Egész nap dolgozom. Szeretném egy kicsit élvezni is az életet.

Anyám sóhajtott:
– Régen nem volt ilyen választásunk. Nekünk muszáj volt mindent kézzel csinálni.

– De most már van választásom – néztem rájuk komolyan. – És én ezt választottam.

A következő hetekben egyre több beszólást kaptam nemcsak otthon, hanem a munkahelyemen is. Az egyik kolléganőm, Ági odasúgta a kávészünetben:
– Hallottam, hogy vettél egy robotporszívót. Nem félsz attól, hogy ellustulsz?

Nevettem volna rajta, ha nem fájt volna ennyire. Miért baj az, ha valaki megpróbálja megkönnyíteni az életét?

Egy este leültem anyámmal beszélgetni.

– Anyu… te sosem szerettél volna egy kicsit könnyebben élni?

Sokáig hallgatott.

– Dehogynem – mondta végül csendesen. – Csak nekünk nem volt rá lehetőségünk. Talán irigy vagyok rád…

Akkor értettem meg igazán: nem csak rólam szól ez az egész. Az ő generációjuknak nem adatott meg a választás szabadsága. Nekik dolgozni kellett reggeltől estig, és most nehéz elfogadniuk, hogy mi már másképp élhetünk.

Azóta is sokszor érzem magam kívülállónak emiatt. De amikor reggelente frissen főtt kávét iszom és tiszta lakásban indulok munkába anélkül, hogy hajnalban takarítanom kellene… tudom, hogy jól döntöttem.

Vajon tényleg lustaság kényelmet választani? Vagy csak bűntudatot akarnak kelteni bennünk azok, akiknek sosem volt lehetőségük másra? Ti mit gondoltok erről?