Az ismeretlen fiam árnyékában – Egy anya vallomása
– Miért nem szóltál nekem, Zoli? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kórházi ágy mellett ültem. A fiam arca sápadt volt, a szemei csukva, mintha nem is hallaná a hangomat. Az infúzió lassan csöpögött a karjába, a monitor halk pittyegése szinte elnyomta a gondolataimat.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok ülni mellette – idegenként, aki csak találgatja, mi zajlik benne. Zoli mindig is zárkózott volt, de az utóbbi években szinte teljesen eltűnt az életemből. Hívásaimra ritkán válaszolt, üzeneteimre röviden reagált: „Dolgozom, anya. Majd hívlak.” Én pedig elfogadtam ezt a távolságot, ahogy annyi magyar anya teszi, amikor a fia felnő és saját életet kezd.
De most, hogy itt ültem mellette a Szent Imre Kórházban, minden addigi magyarázatom értelmetlenné vált. Az orvos azt mondta: „Súlyos kimerültség, stressz, talán depresszió.” Hogy lehetett volna ilyen rosszul, hogy én semmit sem vettem észre?
A folyosón várakozva egy fiatal nő lépett oda hozzám. Vékony volt, hosszú barna haja copfban lógott a hátán. Zavartan mosolygott.
– Maga Zoli anyukája? – kérdezte halkan.
– Igen – feleltem bizonytalanul.
– Én Fanni vagyok. Zolival együtt dolgozunk az egyesületnél. Nagyon aggódunk érte mindannyian.
Egyesület? Fogalmam sem volt róla, hogy Zoli valamilyen egyesületben dolgozik. Mindig azt mondta, hogy informatikus egy cégnél. Fanni látta rajtam a meglepetést.
– Ön nem tudta? Zoli már két éve főállásban dolgozik nálunk, hajléktalanokat segítünk. Ő szervezi a programokat, mindig mindenkihez van egy jó szava…
A szavak mintha leforráztak volna. Az én fiam? Hajléktalanokat segít? Miért nem mondta el?
Ahogy teltek az órák, egyre többen jöttek be a kórterembe: egy idős bácsi, aki Zolit „kisfiamnak” szólította; egy fiatal srác, akinek Zoli segített munkát találni; egy nő két kisgyerekkel, akik rajzot hoztak neki. Mindegyikük úgy beszélt róla, mintha ő lenne a világ legjobb embere.
Én pedig csak ültem ott, és egyre kisebbnek éreztem magam. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam ezekről a dolgokról? Miért nem bízott bennem annyira, hogy megossza velem az életét?
Este lett. Zoli végre magához tért. Fáradtan rám nézett.
– Anya… te mit keresel itt?
– Hát hol máshol lennék? – próbáltam mosolyogni, de a hangom elcsuklott. – Miért nem mondtad el nekem ezt az egészet?
Sóhajtott.
– Nem akartam aggódni… Tudtam, hogy úgysem értenéd meg. Mindig azt akartad, hogy rendes állásom legyen, jó fizetéssel… De én ezt érzem fontosnak.
– De miért kellett eltitkolni? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert mindig azt éreztem, hogy csalódást okozok neked. Hogy te mást vártál tőlem…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak a régi veszekedéseink: amikor azt mondtam neki, hogy „nem ebből fogsz megélni”, vagy amikor kinevettem az önkénteskedését. Mindig csak azt akartam, hogy biztonságban legyen – de közben elvesztettem őt.
A következő napokban ott maradtam mellette. Figyeltem, ahogy barátai jönnek-mennek; hallgattam történeteiket Zoliról – arról az emberről, akit én alig ismertem. Egy este Fanni leült mellém a folyosón.
– Tudja… Zoli mindig azt mondta rólunk: „Ők az én második családom.” De szerintem magára is nagyon vágyott… csak félt közeledni.
Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: hány magyar családban történik ugyanez? Hány anya és fia sodródik el egymástól csak azért, mert nem tudják kimondani az érzéseiket? Hányan élünk egymás mellett idegenként?
Zoli lassan jobban lett. Egy délután együtt sétáltunk ki a kórház kertjébe. Megfogtam a kezét.
– Szeretném újrakezdeni veled – mondtam halkan. – Megtanulni azt az embert is szeretni benned, akit eddig nem ismertem.
Elmosolyodott.
– Én is szeretném… csak adj időt.
Most már tudom: soha nem késő újrakezdeni. De vajon hányan merjük megtenni az első lépést? Vajon hányan vagyunk hajlandóak igazán meghallgatni egymást – mielőtt túl késő lenne?