Végre Elengedtem a Fiam Kezét – Egy Anyai Szív Dilemmája
– Gergő! Hányszor mondtam már, hogy ne hagyd szanaszét a cipőidet a folyosón? – kiáltottam ki a konyhából, miközben a leves fortyogott a tűzhelyen. Az ablakon túl sűrű, őszi eső verte az udvart, és minden cseppje mintha csak az én türelmemet kopogtatta volna. Gergő, a tizennyolc éves fiam, csak morogva húzta fel a cipőjét, majd rám sem nézve indult el az ajtó felé.
– Anya, nem vagyok már gyerek! – vágta oda, és becsapta maga mögött az ajtót.
Ott álltam a konyhában, kezemben a fakanállal, és hirtelen rám tört az érzés: talán tényleg én vagyok az oka annak, hogy Gergő még mindig itthon van. Hogy nem mer kilépni a világba. Hogy minden döntését én akarom meghozni helyette.
Pedig nem így indult az életünk. Amikor Gergő megszületett, még csak huszonegy éves voltam. Frissen végeztem az egyetemen – magyar szakos tanár szerettem volna lenni. A férjem, Zsolt is épp akkor kapta meg első állását egy budapesti informatikai cégnél. Mindketten tele voltunk álmokkal, tervekkel. De aztán jött a valóság: albérlet, bölcsőde, anyagi gondok. Az én szüleim – Éva mama és Laci papa – azt mondták: „Gyere haza, Emese! Itt lesz segítség, Gergőnek is jobb lesz vidéken.”
Így visszaköltöztünk Szolnokra. Zsolt ingázott Pestre, én pedig otthon maradtam Gergővel. Az évek teltek, én egyre inkább beleszoktam az anyaszerepbe. A tanári álmaim elhalványultak. A családunkban mindig is az volt az elvárás, hogy az anya otthon van, gondoskodik a gyerekről – „A gyereknek az anyja mellett a helye!” – mondogatta Éva mama.
Gergő közben nőtt, okosodott. Jó tanuló volt, de sosem volt igazán önálló. Mindig én csomagoltam neki tízórait, én írtam alá az ellenőrzőt, én beszéltem meg vele minden apróságot. Zsolt próbált néha közbelépni:
– Emese, hagyd már egy kicsit levegőhöz jutni! Nem lesz baja, ha egyszer elkésik az iskolából.
De én nem tudtam elengedni. Féltem attól, hogy ha nem vigyázok rá minden pillanatban, valami rossz történik vele.
Most viszont ott álltam a konyhában, és először éreztem: talán túl messzire mentem. Talán tényleg én vagyok az akadálya annak, hogy Gergő felnőjön.
Aznap este vacsoránál csend volt. Zsolt újságot olvasott, Gergő a telefonját nyomkodta.
– Gergő – kezdtem halkan –, beszélhetnénk?
Fiam felnézett rám. A szemeiben ott volt valami új: dac? Fájdalom? Vagy csak fáradtság?
– Miről?
– Arról… hogy mit szeretnél csinálni most, hogy leérettségiztél. Tudod… nem muszáj itthon maradnod.
Gergő letette a villát.
– Anya… én szeretnék elköltözni Pestre. Ott van egy haverommal albérletlehetőségünk. És… felvettek egy OKJ-s képzésre is.
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. El akart menni. Nélkülem akart élni.
– És miért nem mondtad eddig? – kérdeztem remegő hangon.
– Mert tudtam, hogy nem örülnél neki – felelte halkan.
Éva mama ekkor közbeszólt:
– Gergő fiam! Hova akarsz te menni? Itt van mindened! Anyád főz rád, mos rád… Pesten csak bajba kerülsz!
Gergő rám nézett segítségért. Zsolt is letette az újságot.
– Anyu… kérlek…
A családi asztal körül hirtelen mindenki engem nézett. Éreztem a felelősséget – és azt is, hogy most rajtam múlik minden.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Éva mama suttogását a nappaliból:
– Ez a mai fiatalság… semmi tisztelet! Bezzeg mi sosem mertünk volna így beszélni anyánkkal!
Zsolt átölelt hátulról.
– Emese… engedd el végre! Hadd legyen önálló!
Sírtam csendben. Féltettem Gergőt – de még jobban féltem attól, hogy nélküle üres lesz az életem.
Másnap reggel bementem Gergő szobájába. Ott ült az ágyon, bőröndje félig már bepakolva.
– Segítsek valamiben? – kérdeztem halkan.
Fiam rám nézett – most először láttam benne igazi férfit.
– Köszönöm anya… de most már megoldom egyedül.
Elmosolyodtam könnyes szemmel.
Amikor Gergő elment azon a péntek reggelen, sokáig álltam még az ablakban és néztem utána. Éreztem: most kezdődött el igazán mindkettőnk élete.
Azóta gyakran gondolkodom: vajon jól tettem? Vajon tényleg ez az anyai szeretet legnehezebb próbája – amikor el kell engedni azt, akit mindennél jobban féltünk?
„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet óvni valakit anélkül, hogy megfojtanánk?”