Túl szigorú voltam, amikor kritizáltam a párom kézzel készített ajándékát?

– Ez most komoly, Nóri? – kérdezte Gábor, miközben a kezében tartotta a kis faékszerdobozt, amit nekem készített. A hangja remegett, de próbálta elrejteni a csalódottságát. Én csak álltam ott, a nappali közepén, körülöttünk a születésnapi lufik és az asztalon a félig elfogyott torta. A szívem hevesen vert, de nem tudtam visszafogni magam.

– Gábor, értékelem, hogy dolgoztál vele, de… hát, kicsit… – kerestem a szavakat – …olyan gyerekes lett. Tudod, anyukám mindig mondta, hogy egy nőnek elegáns ajándék jár. Ez meg… – végignéztem a dobozon, amin egy kicsit ferde volt a fedél és az oldalán ott maradt egy ragasztófolt.

Gábor arca elkomorult. – Tudod, mennyi időm ment rá? Hajnali háromig csiszoltam, hogy szép legyen. Azt hittem, örülni fogsz neki.

A csend szinte fojtogató volt. A kisfia, Marci a sarokban játszott az új legóval, amit tőlem kapott. Gábor odalépett az ablakhoz és hátat fordított nekem.

– Sajnálom – suttogtam végül. – Csak… máshoz vagyok szokva.

Aztán hirtelen minden gyerekkori emlék rám zúdult. Anyám mindig azt mondta: „Nóri, csak akkor vagy értékes, ha a legjobbat kapod.” Apám sosem adott semmit kézzel készítve – mindig drága ékszerek vagy parfümök voltak az ajándékok. Talán ezért éreztem csalódást – vagy inkább szégyent magam miatt?

Az este hátralévő részében Gábor alig szólt hozzám. A vacsora alatt csak Marci beszélt folyamatosan: „Anya, nézd, milyen magas tornyot építettem!” De én csak bólintottam, miközben Gábor tekintetét kerestem – hiába.

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Reggeli a hűtőben. Jó napot!” A betűi szögletesek voltak, mintha dühösen írta volna.

Egész nap nem tudtam másra gondolni. Vajon tényleg túl szigorú voltam? Miért nem tudtam örülni annak, amit kaptam? Miért számított annyira az ajándék külseje?

Este felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.

– Te mit tettél volna? – kérdeztem tőle kétségbeesetten.

– Nóri, szerintem nagyon szerencsés vagy. Gábor egyedül neveli Marcit, dolgozik reggeltől estig, és mégis időt szakított arra, hogy neked készítsen valamit. Szerintem ezt értékelni kellene.

– De hát… nem is olyan szép – motyogtam.

– Nem az számít! Hanem az, hogy szeretettel csinálta. Te is tudod.

Kata szavai egész éjjel visszhangoztak bennem. Reggelre eldöntöttem: helyre kell hoznom.

Amikor Gábor hazaért munkából, már vártam rá. A doboz ott volt az asztalon, benne egy levél tőlem.

„Kedves Gábor! Sajnálom, hogy megbántottalak. Rájöttem, hogy nem az ajándék tökéletessége számít, hanem az a szeretet és energia, amit beletettél. Köszönöm neked. Szeretlek.”

Gábor lassan olvasta el a levelet. Láttam rajta a meghatottságot és azt is, hogy még mindig fáj neki az előző napi jelenet.

– Nóri… én csak azt akartam, hogy lásd: fontos vagy nekem. Nem tudok drága dolgokat venni neked. De amit adok, abban benne vagyok én is.

Odamentem hozzá és átöleltem. – Én is hibáztam. Túl sokat vártam el… talán azért is, mert mindig azt tanultam otthonról: csak a tökéletes az elég jó.

Gábor elmosolyodott. – Nekem te vagy a tökéletes.

Aznap este együtt vacsoráztunk hármasban Marcival. A doboz ott volt az asztalon – most már büszkén néztem rá. Tudtam: nem a külseje számít, hanem az emlékek és érzések mögötte.

De vajon hányan vagyunk még így? Hányan felejtjük el értékelni azt, amit igazán szeretettel adnak nekünk? Ti mit tettetek volna a helyemben?