Túl Korán Férjhez Menve: Egy Élet Feláldozva

– Miért nem tudsz egyszer végre magadra gondolni, anya? – kérdezte Zsófi, a lányom, miközben az ajtóban állt, kabátban, kulccsal a kezében. A hangja remegett – dühös volt rám, de leginkább magára.

A konyhaasztalnál ültem, a kezem a csészém köré fonva. Az ablakon túl szürke eső verte az udvart. Negyvennyolc éves vagyok, és most először érzem azt, hogy minden döntésem súlya egyszerre nehezedik rám.

– Nem olyan egyszerű ez, Zsófi – suttogtam. – Amikor én voltam annyi idős, mint te most, már két éve feleség voltam.

Zsófi csak legyintett. – Az más világ volt. De most már vége van annak a világnak. Apa is elment. Neked is jár valami.

A szavak úgy ütöttek, mint egy pofon. Igen, elment. Három éve már annak a rettenetes napnak. A negyvenötödik születésnapomon történt. Akkor is esett az eső. Kolos – a férjem – egyetlen szó nélkül csomagolt össze néhány ruhát, és elment. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom.”

Akkor azt hittem, belehalok. A gyerekek már majdnem felnőttek voltak – Zsófi tizenkilenc, Marci huszonegy –, de még mindig szükségük volt rám. Vagy legalábbis azt hittem.

Azóta minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök magamnak egy kávét, és próbálom kitalálni, ki vagyok én most, hogy már senkinek sem vagyok igazán fontos.

A múltam visszhangzik minden sarkon. Tizenhét évesen mentem férjhez Koloshoz. Anyám sírt az esküvőmön – nem örömében, hanem mert tudta, hogy nem szerelemből házasodom. Apám elvesztette a munkáját a gyárban, és Kolos családja segített nekünk. Ez volt az alku: én feleség leszek, ők pedig kihúznak minket a bajból.

Az első években próbáltam szeretni Kolost. Jó ember volt – csendes, dolgos –, de sosem nevettünk együtt igazán. A gyerekek születtek sorban: előbb Marci, aztán Zsófi. Az ő mosolyuk volt az életem értelme.

De ahogy nőttek, egyre inkább éreztem: valami hiányzik belőlem. Néha éjjelente felriadtam, és csak bámultam a plafont. Vajon milyen lett volna az életem, ha nem mondok igent arra az esküvőre? Ha lett volna bátorságom nemet mondani?

Kolos sosem beszélt sokat az érzéseiről. Dolgozott reggeltől estig a műhelyben, hétvégén focimeccset nézett vagy horgászni ment a barátaival. Én otthon maradtam a gyerekekkel. Néha próbáltam beszélgetni vele – arról, hogy mennyire magányos vagyok –, de csak vállat vont.

Aztán jött az a bizonyos születésnap. A gyerekek meglepetéspartit szerveztek nekem – torta, lufik, nevetés –, de Kolos egész este csak az óráját nézte. Amikor mindenki elment aludni, leült mellém a konyhában.

– Sajnálom – mondta halkan –, de én már nem tudok itt maradni.

Nem értettem. Azt hittem, csak fáradt vagy dühös valamire. De másnap reggel már nem volt ott.

Azóta próbálom összerakni magam darabokból. A barátnőim – Kati és Judit – hívogatnak kávézni vagy moziba menni, de legtöbbször nemet mondok. Nem tudom, hogyan kell újra élni.

A gyerekeim is egyre ritkábban jönnek haza. Marci Pécsen dolgozik egy informatikai cégnél; Zsófi most költözött össze a barátjával Budapesten. Mindketten azt mondják: „Anya, most végre magaddal törődhetsz.”

De mit jelent ez? Hogyan kell magammal törődni? Egész életemben másokat helyeztem magam elé.

Tegnap este Kati áthívott vacsorára. Ott ültünk a nappalijában egy pohár borral.

– El kell engedned Kolost – mondta halkan. – Nem te vagy a hibás azért, hogy így alakult.

– De ha én nem mentem volna hozzá… talán minden más lenne – válaszoltam.

– Vagy talán rosszabb lenne – vont vállat Kati. – Nem tudhatod.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni ennyi év után? Lehet-e még boldognak lenni?

Ma reggel Zsófi újra felhívott.

– Anya, jelentkeztél már arra a festőtanfolyamra? Mindig arról beszéltél régen, hogy festeni szeretnél.

– Nem… még nem – hebegtem.

– Akkor tedd meg! Magadért! – kérte.

Letettem a telefont és sokáig ültem csendben. Aztán elővettem egy régi vázlatfüzetet a fiókból. Az első lapra csak ennyit írtam: „Ki vagyok én?”

Talán ez lesz az első lépés.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál, és azon gondolkodom: Vajon hány nő él még így ebben az országban? Hányan áldozzák fel önmagukat másokért? És vajon van-e még remény arra, hogy megtaláljuk saját magunkat?