Tükörbe nézve: Egy anyós vallomása a kölcsönös tiszteletről
– Anya, kérlek, gyere át, és vigyázz egy kicsit Noémire! Magas lázam van, a torkom iszonyúan fáj! Borzalmasan érzem magam! Segíts! – Gábor hangja remegett a telefonban, de én csak némán szorítottam a kagylót.
A szívem összeszorult. Hányszor rohantam már át hozzájuk, amikor szükségük volt rám? Hányszor hagytam ott mindent, hogy Dóra – a menyem – nyugodtan dolgozhasson otthonról vagy elmehessen a barátnőivel kávézni? És hányszor kaptam cserébe egy köszönömöt vagy egy kedves szót?
– Sajnálom, Gábor, de most nem tudok menni – mondtam végül halkan. A vonal túlsó végén csend lett.
– De anya… tényleg nagyon rosszul vagyok… – próbálkozott újra.
– Tudom, fiam. De most nekem is dolgom van. – A hangom keményebb volt, mint szerettem volna. Letettem a telefont, és percekig csak ültem a konyhaasztalnál, bámulva a régi családi fotókat a falon.
Emlékszem az első alkalomra, amikor Dóra bemutatkozott. Egy szép tavaszi délután volt, Gábor ragyogott mellette. Én igyekeztem kedves lenni, sütöttem pogácsát, főztem húslevest – ahogy azt anyámtól tanultam. Dóra azonban alig szólt hozzám pár szót. Később Gábor megnyugtatott: „Csak félénk.” Én hittem neki.
Az évek múltak. Jöttek az ünnepek, amikor mindig én főztem, én takarítottam utánuk. Dóra sosem ajánlotta fel a segítségét. Ha szóltam valamiért – például hogy Noémi ne ugráljon az asztalon –, Dóra csak rám nézett hidegen: „Majd mi eldöntjük, hogyan neveljük.” Egyre inkább éreztem magam feleslegesnek a saját családomban.
Aztán jött az a karácsony, amikor Gáborék nálunk vacsoráztak. Dóra egész este a telefonját nyomkodta. Amikor megkérdeztem, hogy ízlik-e a bejgli, csak annyit mondott: „Édesanyám jobban csinálja.” Akkor éreztem először azt, hogy nem vagyok elég jó.
A barátnőim gyakran mondták: „Erzsi, ne hagyd magad! Állj ki magadért!” De én mindig azt gondoltam: majd idővel jobb lesz. Majd megszeret. Majd hálás lesz azért, amit teszek.
De nem lett jobb. Egyre inkább csak kihasználtak. Ha kellett valami – gyerekvigyázás, főzés, takarítás –, akkor jöttek. Ha nekem volt szükségem valamire – egy kis társaságra vagy segítségre –, akkor sosem értek rá.
Most pedig itt ülök, és azon gondolkodom: vajon rossz ember vagyok-e azért, mert nemet mondtam? Vajon önző vagyok-e? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért?
Aznap este Gábor újra hívott. Nem vettem fel. Másnap reggel Dóra írt egy üzenetet: „Köszönjük a semmit.” A szívem összetört. De aztán eszembe jutott minden korábbi alkalom, amikor én kértem tőlük valamit – például hogy jöjjenek el velem az orvoshoz vagy segítsenek bevásárolni –, és mindig csak kifogásokat kaptam.
Egy hét telt el így. Noémi születésnapja közeledett. Nem hívtak meg. A barátnőim szerint most én vagyok a gonosz anyós. De vajon tényleg az vagyok? Vagy csak végre ugyanazzal a tisztelettel bánok velük, mint ők velem?
Egyik este csöngettek. Gábor állt az ajtóban Noémivel.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
Leültünk a nappaliban. Noémi csendben rajzolgatott az asztalnál.
– Tudom, hogy mostanában nem volt minden rendben közöttünk – kezdte Gábor. – De nagyon hiányzol nekünk… főleg Noéminek.
– És neked? – kérdeztem vissza.
Gábor lesütötte a szemét.
– Nekem is… csak… Dóra szerint túl sokat várok el tőled. Hogy te mindig mindent megcsinálsz helyettünk…
– És te mit gondolsz? – néztem rá szigorúan.
– Szerintem igazad van abban, hogy néha önzők voltunk…
Csend lett. Noémi odajött hozzám és átölelt.
– Nagyi… hiányzol nekem! – suttogta.
A könnyeim potyogtak.
– Én is hiányoztok nektek… de szeretném, ha ezentúl kölcsönösen tisztelnénk egymást – mondtam halkan.
Gábor bólintott.
– Megpróbáljuk…
Azóta lassan javul a helyzet. Nem tökéletes – Dóra továbbra is távolságtartó –, de legalább már beszélünk egymással. Néha még segítek is nekik, de csak ha valóban ráérek és kedvem van hozzá.
Vajon lehet-e újrakezdeni egy ilyen kapcsolatot? Vagy örökre megmaradnak a sebek? Ti mit tennétek a helyemben?