Tizenöt év két anyóssal: Egy magyar nő vallomása a családról, fájdalomról és megbékélésről

– Nem hiszem el, hogy ezt is elrontod, Zsuzsa! – csattant fel Margit néni, miközben a rántott hús sercegett az olajban. – Az én fiam sosem evett ilyen száraz húst!

Ott álltam a konyhában, izzadtan, remegő kézzel. A hús már majdnem odaégett, de Margit néni szavai jobban égettek, mint bármilyen forró olaj. Az első férjemmel, Gáborral már öt éve elváltunk, de a fiunk, Marci miatt Margit néni rendszeres vendég volt nálam. Nem tudtam eldönteni, hogy a fia vagy az unokája miatt ragaszkodik hozzám ennyire – vagy csak azért, hogy minden hibámat újra és újra az orrom alá dörgölje.

Aztán ott volt a másik anyósom, Ilona néni. Őt a második férjemmel, Péterrel ismertem meg. Ilona néni csendesebb volt, de annál élesebb pillantásokat tudott vetni rám. Sosem mondta ki hangosan, de éreztem: szerinte én vagyok az oka annak, hogy Péter már nem olyan vidám, mint régen. A második fiunk, Bence születése után Ilona néni minden vasárnap nálunk ebédelt. Mindig hozott valami házi sütit – és egy adag passzív agressziót is.

Két anyós. Két fiú. Két különböző család. És én középen, mint egy híd, amelyik bármelyik pillanatban összedőlhet.

Az első karácsony, amikor mindketten nálunk voltak, örökre beleégett az emlékezetembe. Margit néni hangosan kritizálta a bejglimet:

– Zsuzsa, ez túl száraz! Az én receptemmel sosem lenne ilyen!

Ilona néni csak mosolygott szelíden:

– Nem baj, Margitka, legalább nem túl édes. Tudja, Péternek nem tesz jót a sok cukor.

A két nő között vibrált a levegő. Én pedig ott álltam, egy tál bejglivel és egy összetört szívvel.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Marci és Bence között is feszültség támadt. Marci apja új családot alapított, Bence pedig féltékeny volt rá, hogy Marcinak két nagymamája is van. Egyik este Bence sírva jött hozzám:

– Anya, miért szereti Margit mama jobban Marcit? Én nem vagyok elég jó?

Összeszorult a torkom. Mit mondhat ilyenkor egy anya? Hogy mindkét fiúmat ugyanúgy szeretem? Hogy a nagymamák szeretete nem mindig igazságos?

Aztán jött egy pillanat, amikor minden megváltozott. Egy nyári délután Margit néni elesett a piacon. Épp velem voltam vásárolni, amikor hirtelen összeesett. Azonnal hívtam a mentőket. Ilona néni is odajött – véletlenül pont akkor vásárolt ő is. Ott álltunk ketten Margit néni mellett, kézen fogva egymást.

– Ne aggódjon, Zsuzsa – mondta Ilona néni halkan –, most tényleg csak az számít, hogy jól legyen.

Aznap este mindhárman Margit néni ágya mellett ültünk a kórházban. Először beszélgettünk úgy, mint három nő – nem mint anyósok és menyek. Margit néni sírva kérte tőlem:

– Bocsáss meg nekem, Zsuzsa! Tudom, hogy sokszor igazságtalan voltam veled.

Ilona néni megszorította a kezem:

– Mind hibázunk néha. De most már család vagyunk.

Ezután lassan változni kezdett minden. Margit néni elfogadta Bencét is az unokájának. Ilona néni megtanult nevetni Marci viccein. A vasárnapi ebédek már nem voltak háborús övezetek – inkább egyfajta békekötés helyszínei lettek.

Persze nem lett minden tökéletes. Néha még mindig összeszólalkoztak azon, hogy ki főzi jobban a lecsót vagy ki tud jobb palacsintát sütni. De már tudtam nevetni rajtuk – és magamon is.

A legfontosabb tanulságot azonban akkor értettem meg igazán, amikor Marci érettségizett. Mindkét anyósom ott ült a sorok között – egymás mellett! Amikor Marci átvehette a bizonyítványát, mindketten egyszerre tapsoltak felállva.

Azóta eltelt még pár év. A fiaim felnőttek lettek. Néha azon kapom magam, hogy hiányzik Margit néni zsörtölődése vagy Ilona néni csendes kritikája.

Most már tudom: két anyóssal élni nem átok volt – hanem ajándék. Megtanultam tőlük kitartást, türelmet és azt is, hogyan lehet szeretni akkor is, ha fáj.

Vajon hányan élnek még ma Magyarországon ilyen mozaikcsaládban? És vajon hányan mernek beszélni arról, hogy a szeretet nem mindig egyszerű – de mindig megéri harcolni érte?