Tizenhárom év idegenben – Egy anya harca a családjáért és az otthonáért

– Anya, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltotta rám Gergő, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsokat. A menye, Dóri csak némán állt mögötte, karba tett kézzel, tekintetében valami furcsa idegenség csillant. A szívem összeszorult. Tizenhárom évig dolgoztam Ausztriában, hogy felépítsem ezt a házat, hogy nekik legyen könnyebb, hogy együtt lehessünk. Most pedig úgy érzem, mintha minden álmom egy pillanat alatt omlana össze.

Gyerekkoromban mindig is szerettem a falut. A reggeli harmatot a fűszálakon, a friss tej illatát, ahogy nagymamám tehenét megfejtük hajnalban. Amikor Gergő megszületett, azt hittem, az életem végre révbe ért. De amikor nyolc éves lett, az apja elhagyott minket egy városi nő miatt. Akkor megfogadtam: soha többé nem hagyom, hogy bárki is elvegye tőlem azt, ami fontos. Ezért mentem ki dolgozni. Először csak pár hónapra gondoltam, de az évek gyorsan teltek. Takarítottam, időseket ápoltam, mindent elvállaltam, csak hogy pénzt küldhessek haza.

Az első években Gergővel minden este beszéltünk telefonon. Anyám vigyázott rá, én pedig minden fillért félretettem. Minden alkalommal, amikor hazajöttem pár napra, láttam rajta, mennyit nőtt – és mennyit változott nélkülem. De hittem benne, hogy ha egyszer elkészül a ház, minden rendbe jön.

A ház hatalmas lett: négy szoba, két fürdőszoba, tágas nappali és egy gyönyörű kert. Mindenki irigyelte a faluban. „Milyen szerencsés vagy!” – mondták az asszonyok a boltban. De ők nem tudták, mennyi könny és magány van minden tégla mögött.

Amikor Gergő bejelentette, hogy megnősül, boldog voltam. Dórit kedves lánynak ismertem meg – városi ugyan, de azt hittem, majd megszereti a vidéki életet. Az esküvő után azt terveztem, hogy végre együtt élünk ebben a házban. De már az első közös vacsorán éreztem valami feszültséget.

– Anyuka, mi szeretnénk külön élni – mondta Dóri halkan, de határozottan. – Gergő kapott munkát Győrben, én pedig ott találtam állást az iskolában.

– De hát ezért építettem ezt a házat! – törtek ki belőlem a szavak. – Hogy együtt legyünk! Nem értitek?

Gergő csak lesütötte a szemét. – Anya… nekünk más az életünk. Nem akarunk itt maradni.

Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. Hallottam Dóri halk sírását a vendégszobából. Másnap reggel összepakoltak és elmentek vissza a városba. Egyedül maradtam a hatalmas házban.

Azóta minden nap ugyanaz: reggel kimegyek a kertbe, megöntözöm a paradicsomot és a paprikát, aztán visszaülök az üres konyhába. Néha felhív Gergő – röviden beszélünk az időjárásról vagy arról, hogy mikor jönnek haza látogatóba. De már nem ugyanaz.

A faluban is megváltozott minden. Régen összejártunk a szomszédokkal lekvárt főzni vagy disznót vágni. Most mindenki siet valahova; aki fiatalabb, az már rég elment külföldre vagy városba dolgozni. Az idősek pedig egyre kevesebben vannak.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Marika néni.

– Jól vagy te egyedül ebben a nagy házban? – kérdezte aggódva.

– Megvagyok – hazudtam mosolyogva.

De amikor elment, sírva fakadtam. Az egész életemet feláldoztam Gergőért – most pedig úgy érzem, mintha elvesztettem volna őt is.

Pár hete Gergőék bejelentették: unokám lesz. A hír örömmel töltött el – de rögtön utána jött a fájdalom is: „Anyu, ne haragudj… mi ott szeretnénk felnevelni a gyereket is.”

Azóta csak ülök esténként az ablakban és nézem az üres udvart. Néha elképzelem, ahogy Gergő kisfiúként futkározik a fűben – aztán rájövök: ez már soha nem lesz így.

Talán hibáztam? Talán túl sokat vártam? Vagy csak az idő változott meg körülöttem? Nem tudom.

De azt tudom: minden anya csak jót akar a gyermekének – még ha ezért mindent fel is áldoz magából.

Vajon tényleg ennyit érnek az álmok? Megéri feláldozni mindent valaki más boldogságáért? Várom a ti gondolataitokat…