„Te még egy rendes rántottát sem tudsz csinálni!” – Egy magyar menyasszony harca a leendő anyósával
– Te még egy rendes rántottát sem tudsz csinálni! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhapultnál álltam, kezemben a fakanállal. A tojás már sercegett a serpenyőben, de a kezem remegett. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes ütésével azt akarná üzenni: „Fuss!”
– Próbálkozom, Ilona néni – suttogtam, de a hangom elhalt a konyha csempéjén.
– Próbálkozni? Az én fiam nem próbálkozást érdemel, hanem igazi házi kosztot! – fordult oda hozzám, és végigmért tetőtől talpig. – Régen az ilyen lányokat visszaküldték az anyjukhoz tanulni.
Ott állt mögöttem János, a vőlegényem. A tekintete bocsánatkérő volt, de nem szólt közbe. Tudtam, hogy szereti az anyját, és nem akarja megbántani. De én? Én csak egy idegen voltam ebben a házban, ahol minden szekrényből Ilona néni múltja áradt: hímzett terítők, porceláncsészék, régi családi fotók.
Az első találkozásunk is hasonlóan sikerült. Akkor is feszengtem, amikor bemutatott neki János. Ilona néni végigmért, majd azt mondta:
– Hát te vagy az a lány? Remélem, tudod, hogy Jánosnak csak a legjobb jár.
Akkor még mosolyogtam. Most már csak összeszorított foggal tűrtem.
A rántotta odaégett. Ilona néni felsóhajtott.
– Na látod! Ezért mondom én, hogy nem mindenki való feleségnek. Az én időmben egy lány már tizennyolc évesen tudott főzni, mosni, takarítani. Most meg? Csak az okostelefonját nyomkodja egész nap.
– Ilona néni, dolgozom is mellette – próbáltam védekezni. – Nem mindig van időm főzni tanulni.
– Dolgozol? És ki fogja ellátni Jánost? Majd rendelitek a pizzát?
János végre megszólalt:
– Anya, elég legyen! Zsófi mindent megtesz értünk.
Ilona néni csak legyintett.
– Majd meglátjuk. Az esküvő után úgyis minden kiderül.
Aznap este sírva hívtam fel anyukámat.
– Anya, én ezt nem bírom tovább! – zokogtam. – Mindig csak kritizál! Semmi sem jó neki!
Anyu hallgatott egy darabig, majd halkan megszólalt:
– Kislányom, ne hagyd magad! Ha szereted Jánost, ki kell állnod magadért is. Az anyósok már csak ilyenek néha…
De én nem akartam „csak ilyen” lenni. Nem akartam beletörődni abba, hogy örökké kívülálló maradok.
A következő hétvégén Ilona néni meghívott minket ebédre. Már reggel görcsben volt a gyomrom. Tudtam, hogy újabb vizsga vár rám.
Amikor beléptünk a házba, éreztem a friss húsleves illatát. Ilona néni már az asztalnál ült, előttünk egy tál gőzölgő leves és egy tál töltött káposzta.
– Remélem, szereted a magyaros ízeket – mondta gúnyosan.
– Nagyon szeretem – válaszoltam halkan.
Ebéd közben végig arról beszélt, hogy mennyire nehéz volt felnevelnie Jánost egyedül, miután az apja meghalt. Hogy mennyi mindent feláldozott érte. Hogy ő mindig mindent maga csinált otthon.
– A mai fiataloknak fogalmuk sincs az életről – mondta végül. – Mindent készen kapnak.
Éreztem, hogy ez nekem szól. De most nem akartam hallgatni.
– Ilona néni – kezdtem remegő hangon –, én is dolgozom, és próbálok mindent megtenni Jánosért. De én más vagyok. Nem tudok olyan lenni, mint maga. De szeretem Jánost…
Ilona néni rám nézett. Először láttam rajta bizonytalanságot.
– Szereted? Majd meglátjuk…
Az esküvő közeledtével egyre több konfliktusunk lett. A ruhaválasztásba is beleszólt:
– Fehér ruha? Az túl egyszerű! Az én lányom biztosan csipkéset venne fel…
A menübe is:
– Halászlé nélkül nincs lagzi!
János próbált közvetíteni közöttünk, de legtöbbször csak annyit mondott:
– Kérlek, próbáljatok meg kijönni egymással!
Egyik este Jánossal beszélgettem.
– Szeretsz engem? – kérdeztem tőle halkan.
– Persze! – ölelt át. – Ne törődj anyámmal! Idővel majd elfogad…
De én nem voltam biztos benne. Minden nap újabb próbatétel volt. Minden nap úgy éreztem magam, mint egy vizsgázó diák egy szigorú tanár előtt.
Az esküvő napján Ilona néni odalépett hozzám az öltözőben.
– Zsófi – mondta halkan –, remélem, boldoggá teszed a fiamat. Mert ha nem…
Nem fejezte be a mondatot. Csak rám nézett azokkal a szúrós szemekkel.
Aznap este Jánossal táncoltam a menyasszonytáncot. A vendégek tapsoltak, nevettek. De én csak arra gondoltam: vajon valaha is elég jó leszek?
Most itt ülök az új otthonunkban, és azon gondolkodom: Mi kell ahhoz, hogy valakit elfogadjanak? Elég a szeretet? Vagy örökké harcolnom kell majd azért, hogy ne csak János felesége legyek, hanem Ilona néni menye is?
Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy feladnátok?