Szürke szemek, elfeledett születésnapok – Egy apa árnyékában

– Nem emlékeztem rá, hogy ma van a születésnapod – mondta apám, miközben a kávéját kavargatta a kis zuglói presszóban. A kanál csilingelése élesebben hasított belém, mint a szavai.

Ott ültem vele szemben, húsz év után először. A kezem remegett, ahogy a poharam után nyúltam. Gyerekkoromban mindenki azt mondta, az ő szemeit örököltem: szürkék, mint a Balaton vize vihar előtt. Anyám gyakran mondogatta: „Kriszta, te vagy az apád lánya, még a járásod is olyan.” De apám már nem volt ott, hogy lássa, hogyan nőttem fel.

Hét éves voltam, amikor elment. Nem emlékszem veszekedésre, csak arra, hogy egyik reggel már nem volt ott. Anyám azt mondta, elutazott dolgozni Németországba. Később kiderült, hogy nem csak dolgozni ment – új családja lett. Nagymamám próbált vigasztalni: „Ne haragudj rá, kicsim, az élet néha ilyen.” De én haragudtam. Minden este azt kérdeztem magamtól: miért nem voltam elég jó?

Az évek teltek. Anyám két műszakban dolgozott a kórházban, én pedig egyedül tanultam meg biciklizni a panelház mögötti parkolóban. A születésnapjaimon mindig reméltem, hogy apám felhív – de sosem tette. Egyetlen képeslapot kaptam tőle tizenkét évesen: „Boldog születésnapot kívánok! Szeretettel: Apa.” Ennyi volt.

Most itt ült előttem, idősebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá. A haja megőszült a halántékánál, de a szeme ugyanolyan szürke volt, mint az enyém.

– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
– Jól – hazudtam. – Te?
– Megvagyok. Tudod… sokszor gondoltam rád.

Elfordítottam a fejem. Az utcán egy kisfiú futott el mellettünk, nevetve kiabált az anyjának. Összeszorult a torkom.

– Miért mentél el? – kérdeztem végül.

Sokáig hallgatott. Csak kavargatta a kávéját.

– Fiatal voltam… gyáva. Azt hittem, könnyebb lesz mindenkinek nélkülem. Aztán jött az új munka, az új élet… és valahogy nem találtam vissza hozzátok.

– De én vártalak – suttogtam.

A presszóban hirtelen csend lett. Csak a pultos lány pakolta a poharakat.

– Tudom – mondta apám. – És sajnálom.

A keze az asztalon pihent. Ugyanolyan hosszú ujjai voltak, mint nekem. Gyerekkoromban nagymama mindig mondta: „Az apád keze van neked is.” Akkor büszke voltam rá. Most csak fájt.

– Van egy húgod – mondta hirtelen. – Zsófiának hívják. Tíz éves.

Bólintottam. Tudtam róla – anyám egyszer elmondta, amikor kamasz voltam és dühösen kiabáltam vele, hogy miért nem keresett apám soha.

– Szereted őt? – kérdeztem halkan.
– Igen… nagyon.

A szívem összeszorult. Vajon engem is szeretett valaha? Vagy csak Zsófiának jutott az az apai szeretet, amire én egész életemben vágytam?

– Miért most keresel? – kérdeztem végül.
– Mert… mert öregszem. És mert már nem bírom tovább cipelni ezt a bűntudatot.

Felnevettem – keserűen, fojtottan.

– És azt hiszed, most mindent jóvátehetsz egy kávéval?
– Nem… de szeretném megpróbálni.

Sokáig csak ültünk egymással szemben. Az arca fáradt volt, a tekintete bűnbánó. Eszembe jutottak azok az esték, amikor anyám fáradtan ért haza a kórházból, és én próbáltam csendben lenni, hogy ne zavarjam. Eszembe jutottak a karácsonyok nélküle, az üres hely az asztalnál.

– Anyám sosem beszélt rólad rosszat – mondtam halkan.
– Ő mindig jobb ember volt nálam – felelte apám.

Aztán elővett egy kis csomagot a zsebéből.

– Hoztam neked valamit… tudom, hogy nem pótolhatja az elveszett éveket.

Kibontottam: egy régi fénykép volt rólam és róla a Városligetben, még óvodás koromban. A hátulján ez állt: „Krisztának – örökké szeretettel: Apa.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy gyűlölöm-e vagy szeretem ezt az embert.

– Mit akarsz most tőlem? – kérdeztem végül.
– Hogy adj egy esélyt… hogy legalább beszélgethessünk néha. Hogy ne legyek teljesen idegen neked.

Néztem őt – az apámat, akit húsz éve elvesztettem és most visszakaptam volna… de már nem ugyanaz voltam én sem.

– Megpróbálhatjuk – mondtam végül halkan. – De nem ígérek semmit.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon lehet-e pótolni azt, amit elveszítettünk? Lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott?

Talán ti is éreztétek már ezt: hogy valaki fontos visszatér az életetekbe… de vajon képesek vagyunk-e megbocsátani? Vagy örökre ott marad a hiány?