Szárnyak helyett láncok: Egy magyar nő újrakezdése a hűtlenség árnyékában
– Hogy képzeled ezt, Gábor? – kiáltottam, miközben a bőröndöm a lábam mellett koppant a csepeli panelház folyosóján. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az ajtóban egy fiatal lány állt, hosszú barna haja rendezetlenül omlott a vállára, és zavartan nézett rám. – Ki vagy te? – kérdeztem rekedten.
– Én… én csak… – dadogta, majd lesütötte a szemét. – Zsófi vagyok. Gábor barátja.
Barátja? Az én férjem barátja? Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. A fejem zúgott, a kezem remegett. Minden porcikámban éreztem, hogy valami végleg megváltozott.
Pedig úgy indultam el ma reggel, mint aki végre felszabadul. A fiam, Marci, sikeresen felvételizett az ELTE-re, anyám egészsége is javult, és úgy éreztem, most már jogom van magamhoz, jogom van a szerelemhez. Gáborral két éve házasodtunk össze, de az élet mindig közénk állt: előbb Marci miatt maradtam vidéken, aztán anyám betegsége miatt. Gábor Budapesten dolgozott egy nagy cégnél, én pedig minden hétvégén utaztam hozzá – vagy ő jött hozzánk. Most végre minden akadály elhárult.
Az egész utat végigálmodtam: hogyan fogom meglepni, hogyan borul majd a nyakamba, hogyan kezdjük újra együtt az életet. Még a kedvenc rakott krumpliját is előkészítettem fejben. Ehelyett most itt álltam egy idegen lánnyal szemben.
– Hol van Gábor? – kérdeztem halkan.
– Dolgozik… de mindjárt jön – felelte Zsófi. – Én… én már megyek is.
– Várj! – szóltam rá, mielőtt eliszkolhatott volna. – Mióta tart ez?
A lány arca elvörösödött. – Nem akartam… csak… magányos volt… és én is… De ő mindig magáról beszélt, hogy mennyire hiányzik neki maga… – hadarta.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek ezen az abszurd helyzeten.
– Menj csak – mondtam végül fásultan.
Zsófi gyorsan összeszedte a táskáját és kisurrant az ajtón. Én pedig ott maradtam egyedül a lakásban, ahol minden tárgy Gáborról árulkodott: a kávésbögre az asztalon, a szennyes ing a fotelban, a fénykép rólunk a polcon. Hirtelen minden idegen lett.
Leültem az ágy szélére és próbáltam összeszedni magam. Felhívtam Marcit.
– Szia anya! Megérkeztél? – kérdezte vidáman.
– Igen… de valami közbejött. Később hívlak – mondtam gyorsan, mielőtt elcsuklott volna a hangom.
Aztán anyámat hívtam.
– Jól vagyok, anya – hazudtam neki is. – Csak fáradt vagyok az úttól.
Közben hallottam, ahogy fordul a zárban a kulcs. Gábor lépett be, kezében szatyorral.
– Szia! – mosolygott rám fáradtan. – Hát itt vagy végre!
Felálltam és ránéztem. Egy pillanatig csak néztük egymást. Láttam rajta a döbbenetet, ahogy meglátta a bőröndömet és az üres lakást.
– Zsófi itt volt – mondtam halkan.
Gábor arca elsápadt. Letette a szatyrot és leült az asztalhoz.
– Magyarázatot érdemlek – mondtam remegő hangon.
– Nem akartam így… Nem akartalak megbántani… Csak annyira egyedül voltam… Te mindig mentél vissza vidékre… Zsófi megértett… De nem jelent semmit! Esküszöm! Csak te számítasz nekem! – hadarta kétségbeesetten.
– Akkor miért volt itt? Miért hazudtál nekem hónapokon át? – kérdeztem sírva.
Gábor lehajtotta a fejét. – Gyenge voltam. Hibáztam. De szeretlek!
– Szeretsz? Ez lenne a szeretet? Hogy más nővel vigasztalódsz, amíg én mindent feladok érted?
A csend szinte fojtogató volt. Végül csak ennyit mondtam:
– Elmegyek. Most azonnal.
Gábor felpattant és elém állt.
– Ne menj el! Kérlek! Kezdjük újra! Megváltozom! Mindent jóváteszek!
De én már nem hittem neki. Felkaptam a bőröndömet és kiléptem az ajtón.
Az utcán hideg szél fújt, de nem éreztem semmit. Csak mentem előre, mintha valaki más irányítaná a lábaimat. Felhívtam Marcit újra.
– Anya? Mi történt?
– Hazamegyek hozzád, kisfiam – mondtam halkan.
Otthon anyám aggódva nézett rám.
– Mi történt veletek?
– Gábor megcsalt – mondtam ki végre hangosan.
Anyám átölelt. – Tudtam én, hogy ez túl szép volt, hogy igaz legyen… De erős vagy! Mindig is az voltál!
Aznap este Marci is leült mellém.
– Anya… nem érdemel meg téged egy ilyen ember. Inkább örülök, hogy visszajöttél hozzánk!
Sokáig csak ültünk csendben. Aztán Marci megszorította a kezemet.
– Most már magadra is gondolj egy kicsit! Nem csak másokért kell élned!
Napokig nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit? Talán túl sokat áldoztam fel másokért? Talán hibáztam abban is, hogy mindig mindenkinek meg akartam felelni?
Egy hét múlva Gábor felhívott.
– Kérlek, beszéljünk! Adj még egy esélyt!
De én már nem akartam visszanézni. Elhatároztam: mostantól magamat teszem első helyre. Elmentem pszichológushoz is, hogy feldolgozzam ezt az egészet. Anyám és Marci mindenben mellettem álltak.
A munkahelyemen is támogattak: főkönyvelőként dolgoztam egy helyi cégnél, ahol mindenki tudta rólam, hogy mennyi mindent tettem már másokért. Most először éreztem azt: jogom van nemet mondani arra, ami fáj.
Eltelt fél év. Már nem sírtam esténként Gábor miatt. Új barátokat szereztem: csatlakoztam egy női futóklubhoz és elkezdtem festeni is. Marci boldogan mesélt az egyetemi élményeiről; anyám egészsége is stabilizálódott.
Egy napon azonban váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor anyja, Ilona néni.
– Kati drágám – kezdte halkan –, ne haragudj Gáborra! Tudom, hogy butaságot csinált… De annyira szerette volna, ha végre együtt éltek…
– Ilona néni – feleltem higgadtan –, én is szerettem volna hinni abban, hogy újrakezdhetjük. De most már tudom: nem lehet mindent megbocsátani csak azért, mert valaki fél az egyedülléttől.
Ilona néni bólintott és megszorította a kezemet.
A családomban is sokan vitatták a döntésemet: húgom szerint túl kemény vagyok; apám viszont büszke volt rám.
Egy este Marci leült mellém vacsora után:
– Anya… szerinted lehet még valaha igazán bízni valakiben?
Elmosolyodtam keserűen.
– Talán igen… de előbb magunkban kell hinni újra.
Most itt ülök és írom ezt a történetet nektek: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni egy ilyen árulás után? Vagy örökre ott marad bennünk a bizalmatlanság?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen csalódást? Vagy inkább tanuljunk meg végre magunkért élni?