Soha Nem Gondoltam Volna, Hogy Ennyire Megítél Az Exférjem a Gyerektartás Miatt

– Már megint késel a pénzzel, Gábor! – kiáltottam rá, miközben próbáltam elrejteni remegő kezemet a konyhapult mögött. A lányom, Lili, a szobájában rajzolt, de tudtam, hogy minden szavunkat hallja. Gábor csak állt az ajtóban, kabátban, mintha bármelyik pillanatban menekülni akarna.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok fizetni – mondta fojtott hangon –, de neked soha semmi nem elég. Mindig csak követelsz! Tudod te egyáltalán, mennyit dolgozom?

A szívem összeszorult. Nem akartam újra ebbe a vitába keveredni, de nem volt más választásom. Az utóbbi hónapokban egyre nehezebben jöttünk ki a pénzből. Az albérlet ára az egekben, Lili kinőtte a cipőjét, és az iskolában is egyre több mindenre kellett befizetni. A főnököm a munkahelyemen – egy kis könyvelőirodában – már többször megjegyezte, hogy túl sokszor kérek szabadságot Lili betegségei miatt.

– Gábor, én nem magamnak kérem ezt a pénzt! – próbáltam higgadt maradni. – Lili miatt van szükségünk rá. Tudod jól, hogy mennyi mindent kell kifizetni…

– Persze, persze – legyintett. – Mindig csak a pénz. Bezzeg amikor együtt voltunk, akkor semmi sem volt elég jó neked. Most meg játszod az áldozatot.

A könnyeim hirtelen törtek elő. Nem akartam sírni előtte, de már nem bírtam tovább. Az egész testem remegett a tehetetlenségtől és a dühtől.

– Te tényleg azt hiszed, hogy nekem ez könnyű? Hogy élvezem azt, hogy minden hónap végén számolgatom a forintokat? Hogy Lili előtt titkolnom kell, ha nincs pénz új kabátra?

Gábor arca elkomorult. Egy pillanatra mintha megingott volna benne az önbizalom.

– Nézd, én is nehéz helyzetben vagyok – mondta halkan. – Az új munkahelyemen még próbaidős vagyok. Nem tudom garantálni, hogy mindig időben tudok fizetni.

– De legalább beszélhetnél velem erről! – fakadtam ki. – Nem csak úgy eltűnni hetekre… Lili is kérdezi, mikor jössz érte hétvégén. Mindig csak ígérgetsz.

A csend fojtogató volt. Hallottam, ahogy Lili ajtaja halkan kinyílik. A kislányom óvatosan lépett ki a folyosóra.

– Anya… minden rendben? – kérdezte félénken.

Gyorsan letöröltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra.

– Persze, kicsim. Csak beszélgetünk apával.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Lili – mondta halkan. – Most mennem kell, de hamarosan találkozunk.

Lili csak bólintott. Amint Gábor becsukta maga mögött az ajtót, odaszaladt hozzám és átölelt.

– Ne sírj, anya! Majd én is segítek neked spórolni.

A szívem majd megszakadt. Egy nyolcéves gyereknek nem lenne szabad ilyen gondokkal foglalkoznia. De Magyarországon sokan vagyunk így: egyedülálló anyák, akik próbálnak mindent megadni a gyereküknek, miközben mindenki csak azt nézi, miért nem tudunk többet tenni.

Aznap este vacsorát főztem Lilinek: egyszerű paprikás krumplit, mert csak ehhez volt otthon alapanyag. Lefekvés után sokáig ültem még a konyhában egyedül. A telefonomon nézegettem az üzeneteket: anyám aggódó sorai („Miért nem szólsz többet? Jövő héten jövök Pestről meglátogatni!”), barátnőm, Zsófi bíztató üzenete („Kitartás! Ha kell, vigyázok Lilire!”), és persze Gábor rövid bocsánatkérő sms-e („Majd igyekszem jobban odafigyelni.”).

Másnap reggel Lili álmosan öltözött az iskolába. A folyosón találkoztam a szomszédasszonnyal, Marikával.

– Jól vagy? Hallottam tegnap este…

– Köszönöm, Marika néni – mosolyogtam fáradtan –, csak egy kis családi vita volt.

Ő csak bólintott és megsimogatta Lili fejét.

Az iskolában az egyik anyuka odajött hozzám.

– Hallottad? Az új igazgató szigorítja az ebédpénz befizetését. Mostantól késés esetén büntetés lesz.

Csak bólintottam. Még egy dolog, ami miatt aggódhatok.

A munkahelyemen is éreztem a feszültséget. A főnököm, Péter úr odahívott magához.

– Katalin, tudom, hogy nehéz most neked… De kérlek, próbálj meg pontosabb lenni a határidőkkel.

– Igyekszem – suttogtam.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon mások is ennyire magukra maradnak ezekkel a problémákkal? Vagy csak én érzem úgy néha, hogy összecsapnak felettem a hullámok?

Este Lili odabújt mellém a kanapén.

– Anya… szerinted apa tényleg szeret engem?

A torkomban gombóc nőtt.

– Persze hogy szeret, kicsim – suttogtam –, csak néha a felnőttek is elrontanak dolgokat.

Lili elaludt mellettem. Én pedig azon gondolkodtam: vajon valaha könnyebb lesz? Vagy mindig harcolnom kell majd mindenért?

Ti mit gondoltok? Más is érezte már magát ennyire egyedül egy ilyen helyzetben? Hogyan lehet ebből erőt meríteni?