Semmi Sem Maradt – Egy Válás Után Újrakezdett Élet

– Nem gondolod, hogy ez igazságtalan? – kérdeztem remegő hangon, miközben Ferenc a nappali közepén állt, karba tett kézzel, és hideg tekintettel nézett rám.

– Az élet nem igazságos, Zsuzsa – felelte halkan, de annál keményebben. – Te is tudtad, mibe vágsz bele.

A szívem összeszorult. Tizenöt év házasság után ott álltam előtte, és hirtelen minden világossá vált. A közös lakás, amit együtt vettünk fel hitelre, a kocsi, amit én használtam nap mint nap, sőt még a kutya is – mind az ő nevén volt. Én pedig, mint egy naiv kislány, sosem kérdőjeleztem meg semmit. Mindig azt hittem, a szeretet mindent megold.

Aznap este, amikor Ferenc kimondta: „Elválok tőled”, még nem sejtettem, hogy ez nem csak egy kapcsolat vége lesz, hanem az életem teljes újrakezdése. Azt hittem, majd megbeszéljük, elosztjuk a dolgokat, ahogy illik. De ő már mindent előre eltervezett. Az ügyvédje hideg mosollyal nyújtotta át a papírokat: „Zsuzsanna asszony, önnek sajnos semmi nem jár.”

Az első éjszaka a régi gyerekszobámban töltöttem anyáméknál. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni azokra a beszélgetésekre, amikor Ferenc azt mondta: „Majd én intézem.” Vagy amikor azt mondta: „Ne aggódj, minden rendben lesz.” Most már tudom: minden rendben lett – neki.

Anyám reggel csendben ült le mellém az ágyra.
– Kislányom, miért nem szóltál előbb? – kérdezte halkan.
– Mert szégyelltem. Azt hittem, okosabb vagyok ennél – suttogtam.

A testvérem, Gábor is hazajött aznap este. Ő mindig is gyanakvó volt Ferenc iránt.
– Mondtam én neked, hogy ne bízz benne vakon! – csattant fel. – Most mit fogsz csinálni?

Nem tudtam válaszolni. Az egész életem egy pillanat alatt darabokra hullott. A barátaim közül többen Ferenc oldalára álltak – hiszen ő volt a sikeres vállalkozó, én meg csak egy könyvtáros a kerületi könyvtárban. A munkahelyemen is csak sajnálkozva néztek rám.

A legrosszabb az volt, amikor a közös barátaink közül Éva felhívott:
– Zsuzsa, ne haragudj, de Ferenc azt mondta, te akartad ezt az egészet…

Ott ültem a konyhaasztalnál anyám lakásában, és úgy éreztem magam, mint egy idegen saját magam életében. Minden nap újabb megaláztatás volt: a bankban közölték velem, hogy nincs hozzáférésem a számlához; a kocsi kulcsát Ferenc elvitte; még a kutyát is elvitte magával.

Egy este anyám sírva fakadt:
– Miért hagytad ezt? Miért nem harcoltál?
– Mert szerettem – mondtam ki végül. – És mert azt hittem, ő is szeret engem.

A válóper alatt minden szó fájt. Ferenc ügyvédje minden apró hibámat felnagyította: „Zsuzsanna asszony gyakran volt ideges…”, „Nem támogatta eléggé a férjét…” Mintha én lettem volna minden rossz okozója.

A bíróságon ülve néztem Ferencre. Ő rám sem nézett. Csak az óráját nézte türelmetlenül. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Semmit nem láttam benne abból az emberből, akit valaha szerettem.

A végzés után kimentem az épületből. Az eső zuhogott. Ott álltam az utcán egyedül, és csak egy gondolat járt a fejemben: hogyan kezdjem újra?

Az első hónapok pokoliak voltak. Minden nap újabb kudarc: albérletet keresni minimálbérből Budapesten szinte lehetetlen. Anyám segített amennyit tudott, de ő is csak egy kis nyugdíjból élt. Gábor néha áthozott egy-egy szatyornyi élelmiszert.

A munkahelyemen próbáltam tartani magam. A kolléganőm, Ildikó egyszer félrehívott:
– Zsuzsa, ne hagyd magad! Menj el jogsegélyszolgálathoz! Talán mégis van valami esélyed…

Elmentem. Az ügyvéd csak legyintett:
– Sajnos minden papír rendben van…

Egy este aztán felhívott Ferenc.
– Zsuzsa… csak annyit akartam mondani… remélem, nem haragszol rám.
– Nem haragszom – feleltem halkan –, csak sajnállak.

Letettem a telefont és sírtam. Nem miatta – magam miatt. Hogy ennyire vak voltam.

Aztán lassan elkezdtem újra élni. Kicsi albérletben laktam Zuglóban; esténként sétáltam a Városligetben és próbáltam hinni abban, hogy egyszer jobb lesz. Egyik nap találkoztam egy régi ismerőssel, Mártonnal. Ő is túl volt már egy váláson.
– Tudod, Zsuzsa – mondta –, az ember csak akkor tanul meg igazán élni, amikor már nincs mit veszítenie.

Elkezdtem írni: naplót vezettem arról, hogyan érzem magam. Egyre többet beszélgettem anyámmal is – most már őszintén. Gáborral is kibékültem; rájöttem, hogy mindig csak jót akart nekem.

Egy év telt el. Már nem sírtam esténként. Már nem gondoltam arra, mit veszítettem el – inkább arra koncentráltam, mit tanultam ebből az egészből.

Most itt ülök ugyanazon a konyhaasztalon anyám lakásában és írom ezt a történetet. Még mindig nincs saját lakásom vagy autóm – de van önbecsülésem és újra van reményem.

Vajon hányan jártak már így Magyarországon? Hány nő hiszi el még mindig azt a hazugságot, hogy „majd én intézem”? És vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy újra bízni tudjunk valakiben? Várom a ti történeteiteket is…