„Nem vagy rá képes, Zsófi!” – Egy anya harca a családja elismeréséért

„Nem vagy rá képes, Zsófi! Add örökbe a gyereket, mindenkinek jobb lesz így!” – harsogta az öcsém, Gergő, miközben a kórházi ágyamon feküdtem, a testem még mindig zsibbadt volt a császármetszés után. A szobában csend lett, csak anyám szipogása hallatszott. A kisfiam, Máté, az intenzív osztályon feküdt, gépekre kötve, és én úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem.

A terhességem alatt minden rendben volt. A védőnő, Katalin néni mindig azt mondta: „Zsófi, maga példás kismama!” A vérképeim tökéletesek voltak, nem hánytam reggelente, és még a munkahelyemen is irigyeltek a kolléganőim. Aztán jött az a nap, amikor minden megváltozott. A szülés közben hirtelen lelassult Máté szívverése. Az orvosok kiabáltak: „Császár! Most azonnal!” – és én csak sírtam, mert nem értettem semmit.

Amikor magamhoz tértem, anyám ott ült mellettem. „Kislányom, minden rendben lesz” – mondta, de a hangja remegett. Az első napokban nem engedték hozzám Mátét. Az üvegfal mögül néztem őt, ahogy küzd az életéért. A nővérek kedvesek voltak, de mindenki sajnálkozva nézett rám. „Fiatal vagy még, Zsófi” – mondta az egyikük. „Lesz még gyereked.”

A családom egyre többször hozta szóba az örökbefogadást. Gergő szerint nem vagyok elég erős ehhez. „Nézz magadra! Alig bírsz felkelni az ágyból! Hogy akarsz így anyja lenni egy beteg gyereknek?” – vágta a fejemhez. Apám csak hallgatott és bólintott. Egyedül a nagymamám állt mellém: „Ne hagyd magad! Ez a te fiad!”

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Hallottam a többi anyuka örömét, ahogy ringatták a babáikat. Én csak egy fényképet szorongattam Mátéról. Egyik este, amikor már mindenki aludt, csendben zokogtam. Vajon tényleg alkalmatlan vagyok? Vajon tényleg jobb lenne Máténak máshol?

Aztán egy reggel bejött hozzám az orvos: „Zsófia, ma először átölelheti a kisfiát.” A kezem remegett, amikor magamhoz vettem Mátét. Olyan pici volt és törékeny! De amikor rám nézett azokkal az apró szemeivel, valami megváltozott bennem. Megfogadtam: nem adom fel.

A hazatérés sem volt könnyű. Anyám mindent kontrollálni akart: „Így tartsd! Úgy etesd!” Gergő továbbra is kételkedett: „Ha most feladod, még megmentheted az életed!” De én minden nap erősebb lettem. Máté lassan gyarapodott, és egyre többet mosolygott rám.

Egyik este összevesztem anyámmal. „Miért nem hiszel bennem?” – kiabáltam rá. „Azért aggódom érted! Nem akarom, hogy tönkremenj!” – sírta vissza. Akkor értettem meg: nem rosszat akarnak nekem, csak félnek attól, hogy elbukom.

A barátnőm, Eszter is meglátogatott. „Zsófi, ne hagyd magad! Mindig is erős voltál. Emlékszel gimiben is te védtél meg minket?” – mosolygott rám biztatóan.

Az idő telt, és Máté egyre jobban lett. Az orvosok is csodának tartották a felépülését. Egy nap Gergő is meglágyult: „Lehet… tévedtem. Jó anya vagy.” Ezek a szavak többet jelentettek nekem mindennél.

Most már tudom: nem mások véleménye számít. Az én harcom volt ez – önmagamért és a fiamért. De vajon hány nő van még Magyarországon, aki ugyanígy küzd nap mint nap a családja elismeréséért? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg jobb lenne néha feladni?