„Nem vagy idevaló” – Egy szerelmi történet határán

– Nem! Nem jöhet be! – harsant fel az ajtó mögül egy mély, kemény hang, mielőtt még Gergő egyáltalán kinyithatta volna a bejárati ajtót. A szívem a torkomban dobogott, ahogy ott álltam a panelház harmadik emeletén, kezemben egy doboz házi sütivel, amit anyukám receptje alapján készítettem. Gergő zavartan rám nézett, majd vissza az apjára.

– Apa, kérlek… csak szeretném bemutatni Dórit. – A hangja remegett, mintha ő is félt volna attól, ami következik.

Az ajtó kicsapódott, és ott állt előttünk Gergő apja, Szilárd bácsi. Magas volt, szigorú tekintettel, és már az első pillanatban éreztem, hogy nem kedvel. Végigmért tetőtől talpig, mintha valami hibát keresne rajtam.

– Nem érdekel, ki vagy. Itt nincs helyed – mondta ridegen. – Gergő, beszélni akarok veled. Egyedül.

A sütis doboz majdnem kiesett a kezemből. Gergő rám nézett, bocsánatkérőn, de nem mert ellentmondani az apjának. Csak annyit suttogott: – Várj meg lent, kérlek.

Lementem a lépcsőházba, és ott ültem a hideg lépcsőn, miközben a könnyeim potyogtak. Nem értettem semmit. Miért utasított el ennyire? Mit vétettem? Csak egy lány vagyok egy vidéki kisvárosból, aki szerelmes lett egy budapesti fiúba.

Aznap este Gergő csak annyit mondott: – Apa szerint nem vagy hozzánk való. Szerinte túl egyszerű vagy… és nem akarja, hogy eltereld a figyelmemet a tanulásról.

– És te? Te mit gondolsz? – kérdeztem remegő hangon.

– Én… én szeretlek – mondta halkan. – De most nem tudok mit tenni.

Azóta minden megváltozott. Gergővel titokban találkoztunk: sétáltunk a Margitszigeten, moziba mentünk, vagy csak a kollégiumban bújtunk össze. De mindig ott volt köztünk az apja árnyéka. Egyre többször vesztünk össze apróságokon is. Egyik este már nem bírtam tovább:

– Meddig akarod ezt csinálni? Meddig kell még bujkálnunk? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Nem tudom… Apa sosem fog elfogadni téged. Szerinte csak visszahúznál…

– És te? Te is így gondolod? – vágtam vissza dühösen.

– Nem! De… félek tőle. Mindig is ő irányította az életemet.

Akkor értettem meg igazán: nem csak velem van baja Szilárd bácsinak. Ő mindent irányítani akar. Gergőt is.

Egy hét múlva anyukám hívott fel:

– Kislányom, minden rendben van? Olyan szomorú vagy mostanában…

Elmeséltem neki mindent. Ő csak annyit mondott:

– Ha valaki igazán szeret, kiáll érted. Ha nem teszi meg… akkor talán nem is érdemel meg.

Ezek a szavak napokig visszhangoztak a fejemben. Közben Gergő egyre zárkózottabb lett. Egyik este aztán felhívott:

– Dóri… beszélnünk kell.

Találkoztunk a Városligetben. Hideg volt, de nem éreztem semmit. Csak azt láttam, hogy Gergő mennyire fáradt.

– Apa ultimátumot adott – kezdte halkan. – Vagy szakítok veled, vagy elköltöztet otthonról és nem támogat tovább.

– És te mit választasz? – kérdeztem alig hallhatóan.

– Nem tudom… Félek egyedül maradni. Félek attól is, hogy elveszítelek.

Akkor először éreztem igazi haragot iránta. Hogy lehet valaki ennyire gyáva? Hogy lehet fontosabb az apja véleménye annál, amit együtt felépíthetnénk?

Hazamentem vidékre pár napra. Ott minden egyszerűbbnek tűnt: anyukám főztje, a régi barátaim nevetése… De közben folyamatosan Gergő járt a fejemben. Vajon tényleg nincs esélyünk?

Visszamentem Budapestre és találkoztam vele még egyszer utoljára.

– Dóri… sajnálom – mondta könnyes szemmel. – Nem tudok ellenállni neki. Még nem vagyok elég erős.

Néztem őt, és rájöttem: talán soha nem is lesz az. Talán én sem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül harcoljak kettőnkért.

Most itt ülök a kollégiumi szobámban és azon gondolkodom: vajon tényleg ennyit számítanak a származásbeli különbségek? Vajon hányan élnek még így Magyarországon: titkolva a szerelmüket egy család miatt? És vajon hányan mernek végül kiállni magukért?

„Ha valaki igazán szeret, kiáll érted… De mi van akkor, ha ő maga sem tudja, mit akar? Ti mit tennétek a helyemben?”