„Nem vagy elég ambiciózus” – Egy anya harca az önbecsüléséért

– Miért nem tudsz egyszerűen örülni annak, amid van? – kérdezte Gábor, miközben a reggeli kávéját keverte. A hangja hideg volt, mint a januári szél. A konyhaasztalnál ültem, előttem a laptopom, és próbáltam összerakni egy önéletrajzot. A gyerekek már az óvodában voltak, a lakás csendes volt, de bennem vihar tombolt.

– Mert nem érzem magam teljesnek – suttogtam. – Szeretnék újra dolgozni. Szeretném érezni, hogy számítok valahol máshol is, nem csak itthon.

Gábor letette a bögrét. – Nem értem, miért kell ezt erőltetni. Jól élünk, nincs anyagi gondunk. A gyerekeknek szükségük van rád. Nem lehet mindent egyszerre csinálni.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Évekig hittem neki. Amikor megszületett Bence, azt mondta: „Most rád van szükségük.” Amikor Anna is megérkezett, már természetes volt, hogy én maradok otthon. Aztán teltek az évek. Először csak egy évig akartam otthon maradni, aztán kettő lett belőle, végül öt. Mire Anna óvodás lett, 33 éves voltam – diplomás, három év tapasztalattal egy kiadónál, de már senki sem emlékezett rám.

Az első próbálkozásaim kudarcba fulladtak. Egyik állásinterjúról a másikra jártam, de mindenhol ugyanazt hallottam: „Ön túl sokáig volt otthon.” „Nem elég friss a tudása.” „Sajnáljuk.”

Egy este Gábor hazaért, és látta rajtam a csalódottságot.

– Látod? Mondtam én, hogy nincs értelme erőlködni. Itthon legalább biztos helyed van.

Akkor tört el bennem valami. Nem tudtam eldönteni, hogy magamban vagy benne csalódtam jobban.

Az anyám is mindig azt mondta: „A család az első.” De amikor fiatal voltam, ő is dolgozott. Reggelente együtt mentünk a villamoshoz, ő az irodába, én az iskolába. Akkor még büszke voltam rá. Most viszont úgy éreztem, mintha mindenki azt várná tőlem, hogy csak anya és feleség legyek – mintha ez lenne az egyetlen szerep, amit betölthetek.

Egyik este Anna lázasan sírt fel. Egész éjjel virrasztottam mellette. Hajnalban Gábor felkelt, és csak ennyit mondott:

– Ugye látod? Ezért kell itthon lenned.

Másnap reggel a tükörbe néztem. Karikás szemekkel, kócos hajjal álltam ott. Vajon tényleg ennyi vagyok? Egy fáradt anya?

A barátnőm, Zsuzsa hívott fel pár nap múlva.

– Mi lenne, ha bejönnél hozzánk segíteni? Tudom, hogy szeretsz szerkeszteni. Csak részmunkaidőben kellene dolgoznod.

A szívem hevesen vert. Elmondtam Gábornak.

– Részmunkaidő? Az semmi pénzért! – legyintett. – Inkább főzz valami rendes vacsorát.

De én elvállaltam az állást. Először csak heti két napot dolgoztam bent a szerkesztőségben. Újra éreztem magamban az erőt – mintha valaki visszaadta volna a régi énemet.

A gyerekek örültek nekem délutánonként. Anna rajzolt nekem egy képet: „Anya dolgozik.” Bence büszkén mesélte az óvónéninek: „Az én anyukám könyveket csinál!”

Gábor viszont egyre zárkózottabb lett. Egy este vacsora közben kibukott belőle:

– Tudod mit? Nem vagy elég ambiciózus! Ha már dolgozol, csináld rendesen! Vagy itthon vagy teljesen, vagy menj vissza teljes állásba! Ez így csak félmegoldás.

Néztem rá döbbenten. Évekig azt hallgattam tőle, hogy ne dolgozzak – most meg azzal vádol, hogy nem vagyok elég ambiciózus?

– Gábor – mondtam halkan –, te sosem voltál velem elégedett. Amikor otthon voltam, azt mondtad: „Ne menj vissza dolgozni.” Most meg azt mondod: „Nem vagy elég ambiciózus.” Mit akarsz tőlem?

Nem válaszolt. Csak felállt az asztaltól és becsapta maga mögött az ajtót.

Aznap este sokáig ültem a sötétben. Emlékeztem arra a lányra, aki egykor tele volt álmokkal és tervekkel. Vajon hová tűnt? Vajon mennyit adtam fel magamból mások kedvéért?

Zsuzsa másnap megölelt.

– Ne hagyd magad! Te is számítasz! Nem csak anya vagy és feleség.

A szavai erőt adtak. Eldöntöttem: nem hagyom többé, hogy mások mondják meg nekem, ki legyek.

Most itt ülök a szerkesztőségben egy új könyv kéziratával a kezemben. A gyerekeim boldogok, én pedig végre újra érzem: élek.

De néha még mindig hallom Gábor hangját a fejemben: „Nem vagy elég ambiciózus.” Vajon tényleg így van? Vagy csak ő fél attól, hogy elveszíti felettem az irányítást?

Ti mit gondoltok? Lehet egyszerre jó anya és sikeres nő Magyarországon? Vagy mindig választanunk kell?