„Nem tudom, mennyi nyugdíjat kap apám, és nem is érdekel” – Egy fiú vallomása a családi közönyről

– Nem tudom, mennyi nyugdíjat kap apám, és nem is érdekel – mondtam ki hangosan a konyhában, miközben a kávémat kavargattam. Anyám rám nézett, mintha pofont adtam volna neki. – Gábor, hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte csendesen, de a hangjában ott vibrált az évtizedek óta elfojtott feszültség. – Az apád egész életében dolgozott érted is.

Nem válaszoltam. Csak néztem ki az ablakon, ahol a szürke panelházak között egy öreg férfi húzta maga után a bevásárlókocsit. Talán ő is apa lehetett valakinek. Talán neki is volt egy fia, aki sosem kérdezte meg tőle, hogy elég-e a pénze hó végén.

A munkahelyemen aznap délután valahogy szóba került a szülők támogatása. Zsolt, aki mindig mindent jobban tudott, büszkén mesélte, hogy minden hónapban utal anyjának húszezer forintot. – Nem nagy összeg, de legalább tudom, hogy nem kell aggódnia a gyógyszerek miatt – mondta. A többiek bólogattak. Én csak hallgattam. Nem szóltam hozzá. Nem akartam elmondani, hogy én még azt sem tudom, mennyi pénzből él apám.

Hazafelé menet végig ez járt a fejemben. Miért nem érdekel? Miért nem kérdeztem meg soha? Talán mert gyerekkoromban mindig azt láttam, hogy apa mindent megold. Ha elromlott valami a lakásban, ő szerelte meg. Ha kevés volt a pénz, ő vállalt pluszmunkát. Soha nem panaszkodott. De most már hetvenkét éves, és egyre többet ül némán a fotelben.

Este vacsoránál újra előjött a téma. Anyám óvatosan kérdezte: – Gábor, nem gondolod, hogy meg kéne néznünk apád papírjait? Lehet, hogy jogosult lenne valami támogatásra.

– Anya, ő mindig azt mondja, hogy minden rendben van – vágtam rá ingerülten.

– De mi van, ha csak nem akar terhet rakni rád? – nézett rám könyörgő szemmel.

Felálltam az asztaltól. – Nem vagyok már gyerek! – kiáltottam rájuk. – Nekem is megvan a magam baja! Hitel, albérlet, munkahelyi stressz… Nem tudok még ezzel is foglalkozni!

Apám csendben ült tovább. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Olyan fáradtnak láttam, mint még soha.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak gyerekkori emlékek: amikor biciklizni tanított; amikor együtt szereltük össze a régi Trabantot; amikor először vitt magával horgászni a Tisza-partra. Akkor még azt hittem, apa örökké erős lesz.

Másnap reggel korábban keltem. Apám már a konyhában ült egy csésze teával.

– Apa… – kezdtem bizonytalanul. – Mondd csak… elég pénzed van mindenre?

Felnézett rám. Először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:

– Nem akarok terhet rakni rád, fiam. Tudom, hogy nektek sem könnyű.

– De ha baj van… szólj! – mondtam halkan.

Bólintott. De tudtam, hogy nem fog szólni.

Aznap este anyámmal átnéztük apám papírjait. Kiderült, hogy alig több mint százhúszezer forintot kap havonta. A gyógyszerekre elmegy ennek a fele. A többit beosztják: rezsi, kaja, néha egy kis édesség az unokáknak.

Szégyelltem magam. Hogy lehettem ennyire vak? Hogy lehettem ennyire önző?

A következő hetekben próbáltam többet segíteni. Bevásároltam nekik hétvégén, elvittem apámat orvoshoz, néha csak leültem mellé tévét nézni. Nem beszéltünk sokat, de éreztem, hogy valami változik közöttünk.

Egy este apám váratlanul megszólalt:

– Tudod, Gábor… amikor te születtél, azt hittem, majd mindent meg tudok adni neked. Most meg örülök, ha nem vagyok útban.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette némán.

Azóta minden nap eszembe jut: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan élnek egymás mellett úgy, hogy igazából semmit sem tudnak egymásról?

Talán nem is az a fontos, mennyi pénzt kap apám havonta. Hanem az, hogy végre odafigyelek rájuk.

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire nehéz kimondani: „Szükséged van valamire?” Vagy csak félünk szembenézni azzal, amit hallani fogunk?