Nem olyan herceg, amilyennek hittem – Egy magyar lány csalódásának és újjászületésének története

– Miért nem veszed már fel azt a telefont, Lilla? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben én a hűtőajtónak dőlve próbáltam elrejteni a remegő kezemet. A telefon újra meg újra pittyegett az asztalon, de tudtam, hogy nem Bence az. Bence már napok óta nem keresett. Azóta, hogy az egész világom darabokra hullott.

Azt hittem, ő lesz az én hercegem. Mindenki ezt mondta: „Lilla, te vagy a legszerencsésebb lány a suliban! Bence nem csak jóképű, de okos is, sportol, mindenki felnéz rá.” És én elhittem. Elhittem, hogy ha ő engem választott, akkor tényleg különleges vagyok. Hogy végre valaki igazán szerethet.

Az első találkozásunk a városi strandon volt. Bence nevetve locsolta le a barátait, én meg épp akkor léptem ki a medencéből. A víz csorgott a hajamból, a törölközőt szorongattam magam előtt, amikor odajött hozzám.

– Te vagy az a Lilla, akiről mindenki beszél? – kérdezte huncut mosollyal.

– Nem hiszem – hebegtem zavaromban.

– Dehogynem! – nevetett. – Aki mindig olvas a padon, és sosem megy bulizni. Most már tudom, miért.

Aztán minden olyan gyorsan történt. Randik a Duna-parton, közös fagyizások a főtéren, titkos csókok az iskolai folyosón. A barátnőim irigykedve néztek rám.

– Lilla, vigyázz vele! – figyelmeztetett Dóri egyszer. – Bence túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

De én csak legyintettem. Hiszen Bence engem választott! Még anyám is meglepődött, amikor először bemutattam neki.

– Szép fiú – mondta fanyarul. – De ne feledd: aki túl sokat néz a tükörbe, az ritkán látja meg a másikat.

Nem értettem akkor. Csak boldog akartam lenni.

Az első repedések akkor jelentek meg, amikor Bence egyre többször ment el nélkülem bulizni. Eleinte csak legyintettem: „Fiúból van.” De aztán egyre több pletyka jutott el hozzám. Hogy látták más lányokkal, hogy együtt nevetett valakivel a parkban.

Egyik este aztán minden kiderült. Egy közös barátunk születésnapján voltunk, amikor Bence eltűnt az asztaltól. Kerestem őt, végül a hátsó kertben találtam rá – egy másik lánnyal ölelkezett.

– Mit csinálsz?! – kiáltottam rá remegő hangon.

Bence csak vállat vont.

– Lilla, ne csinálj jelenetet! Nem vagyunk házasok.

A világom összedőlt. Hazarohantam, zokogtam egész éjjel. Anyám csak csendben leült mellém az ágyra.

– Kislányom – simogatta meg a hajamat –, néha pont azok bántanak meg legjobban, akiktől a legtöbbet várjuk.

Másnap Bence nem keresett. Sem harmadnap. Egy hét múlva már mindenki tudta: szakítottunk. A barátnőim próbáltak vigasztalni, de én csak szégyelltem magam. Úgy éreztem, mindenki rajtam nevet.

Otthon is feszültté vált a légkör. Anyám próbált segíteni, de én csak bezárkóztam magamba.

– Lilla, nem dől össze a világ egy fiú miatt! – mondta egy este türelmetlenül. – Inkább tanulj valamit ebből!

De mit lehet tanulni abból, ha valaki összetöri a szívedet?

A nyár lassan telt el. Próbáltam elkerülni Bencét és azokat a helyeket, ahol összefuthattunk volna. Az iskolában is mindenki suttogott mögöttem.

Egyik délután anyám váratlanul beállított egy nagy zacskó fonallal és kötőtűkkel.

– Gyere! Megtanítalak kötni. Legalább lefoglalod magad valamivel.

Először tiltakoztam, de végül beadtam a derekam. Esténként együtt ültünk le kötögetni és beszélgetni. Anyám mesélt a saját fiatalságáról, arról, hogyan szerettek bele apámba – aki aztán elhagyta őt egy másik nőért.

– Tudod, Lilla – mondta egyszer halkan –, én is hittem abban, hogy van nagy szerelem. De rájöttem: az igazi boldogságot nem más adja meg neked. Hanem te magad teremted meg.

Lassan kezdtem újra hinni magamban. Visszamentem táncolni a helyi művelődési házba. Ott ismertem meg Gábort – csendes volt és visszahúzódó, de mindig rám mosolygott.

Egyik este hazafelé kísért.

– Lilla… tudom, hogy most nem keresel párt… de ha egyszer beszélgetni akarsz… itt vagyok – mondta zavartan.

Nem volt benne semmi hősiesség vagy nagy gesztus – csak őszinteség és kedvesség. Eleinte csak barátkoztunk. Gábor sosem siettetett semmit. Meghallgatott, amikor sírni volt kedvem; nevetett velem apróságokon; segített tanulni matekból.

Anyám először gyanakodva nézte:

– Nem túl unalmas neked ez a fiú? – kérdezte egyszer.

– Nem… pont jó így – feleltem halkan.

Aztán egyre többet találkoztunk Gáborral. Együtt főztünk lecsót az albérletben; együtt mentünk biciklizni a Tisza-tóhoz; együtt nevettünk azon, hogy mindketten bénák vagyunk társasjátékban.

Egy év telt el így. Már nem gondoltam Bencére – vagy ha igen, csak keserű mosollyal.

Egyik este Gábor váratlanul elővett egy kis dobozt:

– Lilla… szeretném, ha velem maradnál… örökre.

Elsírtam magam örömömben és félelmemben is egyszerre. Anyámnak elsőként mondtam el:

– Anya… Gábor megkérte a kezem!

Anyám szeme könnyes lett.

– Büszke vagyok rád… mert megtanultad: nem attól lesz valaki herceg, mert annak látszik kívülről.

Az esküvőnk kicsi volt és meghitt: csak a család és néhány barát jött el. Nem volt nagy felhajtás – de minden pillanatát boldogság töltötte be.

Most már két kisfiúnk van Gáborral; egy panelban élünk Szolnok szélén. Nem vagyunk gazdagok; néha veszekszünk is apróságokon; de minden este együtt vacsorázunk és összebújunk mesét olvasni.

Néha még eszembe jut Bence: hallom róla híreket – hogy újabb lányokat hódít meg; hogy még mindig nem találja a helyét sehol sem.

Én pedig hálás vagyok anyámnak – és magamnak is –, hogy megtanultam: az igazi boldogság csendes és hétköznapi dolgokban rejlik.

Most már tudom: lehet-e újra bízni valakiben? Lehet-e szeretni úgy igazán önmagunkat is? Ti mit gondoltok: tényleg csak egyszer törik össze az ember szíve igazán?