Nem mentem férjhez: „Amíg az esküvőnket terveztük, a vőlegényem és az apja titokban eladták a közös otthonunkat”
– Hogy mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben anyám a konyhaasztalnál ült, kezében egy csésze kávéval, és próbálta felfogni, amit épp mondtam neki. – Gábor eladta a lakást? Azt a lakást, amit együtt vettetek?
A szívem a torkomban dobogott. Aznap reggel még azt hittem, minden rendben van. Az esküvői ruhám próbájára készültem, anyuval terveztük a menüt, apu pedig már a beszédét írta. Aztán jött egy telefonhívás egy ismeretlentől: „Jó napot kívánok, Réka vagyok az új tulajdonos. Mikor tudnák átadni a lakást?” Először azt hittem, téves szám. De aztán minden összeállt.
Gáborral öt éve voltunk együtt. Együtt jártunk az ELTE-re, ott ismertem meg, amikor egy szemináriumon mellém ült. Az első pillanattól kezdve úgy éreztem, ő az igazi. Tavaly vettünk egy kis kétszobás lakást Zuglóban – hitelre persze, de közösen fizettük. Legalábbis azt hittem.
Az esküvőnk két hónap múlva lett volna. A családjaink már mindent előkészítettek: helyszín, zenekar, torta. Mindenki izgatott volt – kivéve Gábort. Az utóbbi hetekben furcsán viselkedett: későn járt haza, ideges volt, kerülte a tekintetem. Amikor rákérdeztem, mindig csak annyit mondott: „Sok a munka az irodában.” Én pedig elhittem neki.
– Nem lehet igaz – suttogta anyám. – Hogy tehette ezt veled?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, amit figyelmen kívül hagytam. Az utolsó hetekben Gábor apja is gyakran járt nálunk – mindig valami ürüggyel: „Elromlott a bojler? Majd én megnézem!” Most már tudom, miért volt ott olyan gyakran.
Aznap este szembesítettem Gábort. Amikor hazaért, ott vártam rá a nappaliban.
– Eladtad a lakást? – kérdeztem tőle síri csendben.
Gábor arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.
– Réka… én… nem akartam így…
– Nem akartad így? Akkor miért nem mondtad el? Miért kellett hazudnod nekem?
– Apám szerint ez volt a legjobb döntés – mondta halkan. – Sok pénz kellett neki… tartozása van…
– És te ezért eladtad a közös otthonunkat? Azt a lakást, amiben együtt akartunk élni?
– Nem volt más választásom! – tört ki belőle. – Ha nem segítek neki, mindent elveszítünk!
– Mindent elveszítünk? Én most veszítettem el mindent! – kiabáltam rá.
Aznap este Gábor elment. Nem tudtam sírni sem – csak ültem az üres lakásban, és néztem a falakat, amiket együtt festettünk ki tavaly nyáron.
A következő napokban mindenki engem sajnált. Anyám főzött rám, apám próbált viccelődni, de láttam rajtuk az aggodalmat. A barátnőim felváltva hívtak: „Gyere el velünk sörözni!” vagy „Ne hagyd magad!” De én csak feküdtem az ágyban és bámultam a plafont.
A legrosszabb az volt, amikor Gábor anyja felhívott.
– Réka drágám… ne haragudj Gáborra! Az apja nagyon nagy bajban volt…
– És én? Én nem számítok?
– Tudom, hogy fáj… de majd találtok másik lakást…
– Nem érted! Nem csak a lakást veszítettem el! Az egész életemet!
Hetek teltek el így. Az esküvőt lemondtuk – vagyis én mondtam le mindent. A menyasszonyi ruhám ott lógott a szekrényben, mintha gúnyolódna rajtam.
Egyik este apám leült mellém.
– Réka… tudom, hogy most úgy érzed, vége mindennek. De hidd el, lesz még boldog napod. Csak most még nem látod.
– Apa… hogy bízzak meg újra bárkiben is? Ha az is elárul, akit a legjobban szeretek?
– Az emberek néha hibáznak. De te erős vagy. Emlékezz rá: nem attól leszel kevesebb, hogy valaki más rossz döntést hozott.
A szavai lassan kezdtek hatni rám. Elkezdtem újra dolgozni – szerencsére a tanári állásom megmaradt egy zuglói általános iskolában. A gyerekek között könnyebb volt felejteni.
Egy nap az egyik kisfiú odajött hozzám:
– Tanár néni! Miért vagy szomorú?
Elmosolyodtam.
– Néha az embereket megbántják azok, akiket szeretnek. De ilyenkor is tovább kell menni.
A gyerekek őszinte mosolya segített átvészelni a napokat.
Most itt ülök egy albérletben – új életet kezdek. Néha még eszembe jut Gábor és az apja árulása. Vajon valaha képes leszek újra bízni valakiben? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb végleg lezárni mindent és új életet kezdeni?