Nem kívánt örömben, nélkülözhetetlen a bajban: Egy magyar anya vallomása

– Miért nem szóltatok előbb? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. Gábor a szemembe sem nézett, csak a cipőjét bámulta. Anita a háttérben állt, karba tett kézzel, Réka pedig a szobában játszott csendben.

– Anyu, nem akartunk terhelni – mondta végül Gábor, de a hangjában ott bujkált valami, amitől összeszorult a szívem.

Tíz éve történt, hogy Gábor bejelentette: elveszi Anitát. Akkoriban még minden új volt, minden izgalmas. Anita már egyedül nevelte Rékát, amikor Gábor belépett az életükbe. Én örültem volna, ha részese lehetek az örömüknek, de az esküvőre nem hívtak meg. Azt mondták, szűk körű lesz, csak a legközelebbi barátok és családtagok. Én ezek szerint nem tartoztam közéjük.

Azóta is ott motoszkál bennem a fájdalom. Minden karácsony, minden születésnap emlékeztet rá, hogy valahol mindig kívülálló maradtam. De amikor baj volt – amikor Anita elvesztette a munkáját, amikor Réka beteg lett, amikor Gábor elcsúszott a lakáshitellel – mindig hozzám fordultak. És én mindig segítettem. Mert mit tehet egy anya? Szeretni kell akkor is, ha fáj.

Most újra itt állnak előttem. Anita elvesztette az állását, Gábor túlórázik, hogy fizetni tudják a számlákat. Réka kamaszodik, nehéz vele. – Anyu, tudnál egy ideig segíteni? Vigyázni Rékára délutánonként? – kérdezi Gábor halkan.

Bólintok. Persze, hogy segítek. De belül ordítani tudnék. Miért csak akkor kellek, ha baj van? Miért nem vagyok része az örömnek is?

Réka rám néz nagy barna szemeivel. – Nagyi, ma is hozol palacsintát? – kérdezi halkan.

Elmosolyodom. – Persze, kicsim.

Aztán amikor elmennek, leülök a konyhaasztalhoz és sírok. Nem hangosan, csak csendben folynak a könnyeim. Eszembe jut anyám is – ő is mindig mindent megtett értünk, de sosem mondta el, mennyire fájt neki a magány.

Másnap délután Réka nálam van. Próbálok beszélgetni vele, de csak a telefonját nyomkodja. – Réka, mi bánt? – kérdezem óvatosan.

– Semmi – feleli dacosan.

– Tudod, rám mindig számíthatsz – mondom neki halkan.

Felnéz rám egy pillanatra. – Te vagy az egyetlen, aki meghallgat – suttogja.

A szívem összeszorul. Talán mégis van értelme annak, amit csinálok.

Este Gábor felhív. – Anyu, ne haragudj, hogy ennyit kérünk tőled…

– Nem haragszom – mondom gyorsan –, csak néha jó lenne érezni, hogy fontos vagyok nektek máskor is.

Csend a vonalban.

– Tudom… csak valahogy mindig minden összejön…

– Szeretlek benneteket – mondom végül.

Leteszem a telefont és azon gondolkodom: hol rontottam el? Miért érzem magam mindig pótanyának? Miért nem lehetek egyszerűen csak anya?

A hétvégén családi ebédet szervezek. Meghívom őket, főzök mindent, amit szeretnek. Anita hoz egy tortát is. Réka most először ölel meg magától.

– Köszönöm, nagyi – mondja halkan.

Az asztal körül ülünk és nevetünk. Egy pillanatra úgy érzem: talán mégis van helyem ebben a családban.

De ahogy elmennek és kiürül a lakás, újra rám tör a magány. Vajon meddig kell még adnom magamból anélkül, hogy visszakapnék valamit? Vajon hány magyar anya érez így nap mint nap?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet önzetlenül szeretni anélkül, hogy az ember bele ne törne?”