Nem kell gyűlölni – Egy válás utáni újratalálkozás története

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Éva, a lányom, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a telefonom még mindig ott rezgett előttem, rajta az üzenet: „Kati, kérlek, hívj vissza. Nagy baj van.”

A szívem hevesen vert. Tizenöt éve váltunk el Lajossal. Azóta csak ünnepeken, temetéseken, vagy a gyerekek nagyobb eseményein találkoztunk. Mindig udvariasak voltunk egymással, de hidegen, mintha két idegen lennénk, akiknek már semmi közük egymáshoz. A múltat mindketten magunk mögött hagytuk – legalábbis azt hittük.

Most viszont ott volt az üzenet. Lajos felesége, Marika írt. Lajos kórházban van, súlyos szívinfarktus után. Marika kétségbeesett: „Nem tudom, mit tegyek. A gyerekek messze vannak, én is beteg vagyok. Kati, kérlek, segíts!”

Éva és Zoli, a fiam, mindketten értetlenül néztek rám. – Anya, miért pont neked kellene segítened? – kérdezte Zoli. – Tizenöt éve elváltatok! Ő választotta ezt az utat.

Éreztem bennük a dühöt és a félelmet is. Talán attól tartottak, hogy újra megnyitom a régi sebeket. Talán attól féltek, hogy elárulom őket azzal, hogy segítek annak az embernek, aki egykor annyi fájdalmat okozott nekünk.

De én csak ültem ott, és néztem a telefonomat. Eszembe jutottak a régi idők: amikor még fiatalok voltunk Lajossal, amikor együtt építettük fel az életünket egy panelház harmadik emeletén Zuglóban. Aztán jöttek a veszekedések, a hűtlenség, a kiabálások – és végül a csendes megfáradás. A válás.

Azt hittem, már túl vagyok rajta. De most valami furcsa nyugalom szállt meg. Nem gyűlöltem már Lajost. Nem akartam bosszút állni rajta. Csak segíteni akartam egy embernek, aki valaha fontos volt nekem.

– Elmegyek hozzá – mondtam végül halkan.

Éva felpattant. – Anya! Ez őrültség! Marika is ott van! Mit akarsz te ott?

– Segíteni – feleltem egyszerűen. – Nem akarok haraggal élni tovább.

Másnap reggel bementem a kórházba. Lajos sápadtan feküdt az ágyon, arcán az idő és a betegség nyomai. Marika ott ült mellette, karikás szemekkel.

– Kati… – suttogta meglepetten.

– Segíteni jöttem – mondtam neki csendesen.

Az első napokban csak ültem Lajos mellett, fogtam a kezét, amikor fájt neki valami. Marika hálásan nézett rám, de láttam rajta is a feszültséget: vajon miért vagyok itt? Vajon mit akarok?

A gyerekeim naponta hívtak: – Anya, kérlek, ne áldozd fel magad! Nem tartozol neki semmivel!

De én nem éreztem áldozatnak magam. Inkább felszabadulásnak tűnt minden perc, amit ott töltöttem. Lajos néha rám nézett könnyes szemmel: – Kati… mi történt velünk? Miért lett minden ilyen hideg?

Nem tudtam válaszolni neki. Talán mert mindketten hibáztunk. Talán mert az élet néha csak úgy megtörténik velünk.

Egyik este Marika összeesett a folyosón. Kiderült: magas vérnyomása van, nem bírja már ezt az idegeskedést. Akkor én maradtam Lajos mellett egész éjjel.

– Kati… félek meghalni – suttogta hajnalban.

Megsimogattam a kezét: – Ne félj. Itt vagyok.

Azon az éjszakán először beszélgettünk igazán őszintén tizenöt év után. Lajos bocsánatot kért mindenért: a megcsalásért, az elhidegülésért, azért is, hogy sosem tudott igazán szeretni úgy, ahogy kellett volna.

– Én sem voltam hibátlan – mondtam neki halkan. – De most már mindegy is. Csak azt akarom, hogy békében menjünk tovább.

Lajos lassan jobban lett. Marika is felépült. Amikor Lajost hazaengedték a kórházból, együtt vittük haza őt Marikával. A gyerekeim továbbra sem értették: – Anya, miért csinálod ezt?

Egy este leültem velük beszélgetni.

– Tudjátok… amikor valaki ennyire közel állt hozzád valaha, azt nem lehet csak úgy kitörölni az életedből. Nem kell szeretnem Lajost úgy, mint régen. De nem akarom gyűlölni sem. Nem akarom magammal cipelni ezt a haragot még húsz évig.

Éva sírva fakadt: – Félek attól, hogy újra megbántanak téged!

Átöleltem őt: – Már nem lehet bántani engem úgy, mint régen. Megtanultam megbocsátani magamnak is… és neki is.

Azóta más lett minden. Nem lettünk újra család Lajossal és Marikával – de valami mégis helyére került bennem. Már nem érzem azt az űrt és keserűséget, amit annyi évig cipeltem magamban.

Néha elgondolkodom: vajon hányan élnek még haraggal a szívükben? Hányan hiszik azt, hogy csak gyűlölve lehet túlélni egy csalódást?

Talán nem kell mindig gyűlölni ahhoz, hogy továbblépjünk… Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani annak is, aki egyszer összetörte a szívünket?