Nem hívtak meg az esküvőre – Egy mostohaanya vallomása

– Miért nem hívtál meg az esküvődre, Dóri? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélébe kapaszkodtam. A telefonom kijelzőjén ott villogott a lányom neve, de a vonal túlsó végén csak csend volt.

Aztán végre megszólalt: – Nem akartam, hogy kellemetlen legyen neked. Meg nekem sem. – A hangja kemény volt, mintha minden szóval egy újabb falat húzna közénk.

A szívem összeszorult. Tizenkét éve vagyok a család része. Tizenkét év alatt annyi mindent átéltünk együtt: közös karácsonyok, nyaralások a Balatonnál, sírások és nevetések. Azt hittem, már tényleg az anyja vagyok. De most, hogy Dóri meghívója nélkül maradtam, rájöttem, hogy talán sosem voltam igazán az.

A férjem, Gábor, amikor megtudta, hogy nem vagyok rajta a vendéglistán, először csak némán bámult maga elé. Aztán felkapta a telefont, és tárcsázta az exfeleségét, Ágnest.

– Ági, beszélnünk kell Dóriról! – kiabálta bele a telefonba. – Ez így nem mehet tovább! Hogy gondolja ezt? Hogy hagyhatja ki Erikát az esküvőjéből?

Én csak álltam ott, és úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Hallottam, ahogy Gábor hangja egyre dühösebb lesz, ahogy Ági próbálja nyugtatni. „Majd beszélek vele”, mondta Ági, de tudtam, hogy ez már nem rajta múlik.

Aznap este Gábor szinte hozzám sem szólt. Csak ültem mellette a kanapén, ő pedig a tévét bámulta, de valójában máshol járt. Végül megszólalt:

– Nem értem ezt az egészet. Mit tettél te Dórival? – kérdezte halkan.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Mit tettem? Mindent megtettem érte! Ott voltam minden iskolai ünnepségen, amikor Ági dolgozott. Én segítettem neki felkészülni az érettségire. Én vigyáztam rá, amikor beteg volt. De ezek szerint mindez semmit sem számított.

Az éjszaka közepén is csak forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Dóri még kislány volt, és hozzám bújt egy-egy rémálom után. Vagy amikor először mondta ki: „Erika, te olyan vagy nekem, mint egy második anyukám.” Hol rontottam el?

Másnap reggel Gábor már korán elment dolgozni. Egyedül maradtam a lakásban. Az asztalon ott hevert egy fénykép: Dóri tizennyolcadik születésnapján készült rólunk. Mindketten mosolygunk rajta. Most viszont úgy éreztem, mintha egy idegen nézne vissza rám.

Délután Ági hívott fel.

– Erika, beszéltem Dórival – mondta fáradtan. – Azt mondja, nem akarja, hogy feszültség legyen az esküvőjén. Szerinte te mindig próbáltad átvenni a helyemet.

– Én csak szerettem volna segíteni neki – suttogtam.

– Tudom – felelte Ági –, de ő ezt másképp élte meg. Talán túl sokat akartál adni neki egyszerre.

Letettem a telefont, és sírni kezdtem. Az egész testem rázkódott a zokogástól. Vajon tényleg túl sokat akartam? Túl erősen próbáltam szeretni valakit, aki nem akarta ezt a szeretetet?

Este Gábor hazajött. Látta rajtam a könnyeket.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem kellett volna rád haragudnom. Csak… annyira fáj ez az egész.

Leült mellém, és átölelt. De tudtam, hogy ez most nem old meg semmit.

A következő napokban mindenki kerülte a témát. A lakásban feszültség vibrált a levegőben. Gábor gyakran elment otthonról, én pedig magamba zárkóztam. Próbáltam elfoglalni magam: főztem, takarítottam, de minden mozdulatban ott volt a hiány.

Az esküvő napján egyedül ültem otthon. Hallottam a harangokat a közeli templomból. Elképzeltem Dórit hófehér ruhában, ahogy az apja karján sétál be a templomba… nélkülem.

Este Gábor csendben jött haza. Nem szólt semmit, csak leült mellém.

– Szép volt az esküvő – mondta végül halkan.

Bólintottam. Nem kérdeztem semmit.

Azóta is keresem a választ: lehet-e valaha igazi család az új család? Vagy mindig lesznek láthatatlan falak köztünk? Vajon mit tehettem volna másképp?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen sérelmet? Vagy örökre ott marad a szívemben ez az űr?