Nem az én fiam, mégis az életem része lett – Egy magyar apa története
– Nem az én fiam, Zsófi! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kinti esőcseppek hangosan kopogtak az ablakon, mintha csak a bennem tomboló viharhoz akarnának csatlakozni.
Zsófi, a feleségem, csak állt velem szemben, karba tett kézzel, szeme vörös volt a sírástól. – Attila, kérlek… Bence nem tehet róla. Szüksége van rád. – A hangja remegett, de próbált erős maradni.
Bence, a tizenkét éves fiú, akit három éve ismertem meg, amikor Zsófi belépett az életembe, most a szobájában ült, fejhallgatóval a fején. Nem hallotta a vitánkat – vagy legalábbis ezt reméltem.
Mindig is azt hittem, hogy az élet egyszerű: először egyetem, aztán munka, végül karrierépítés. A család csak egy távoli cél volt, amit majd egyszer elérhetek, ha minden más már rendben van. De Zsófi mindent felborított. Szerettem őt, de Bence… ő csak egy árnyék volt a múltjából, egy emlék egy másik férfitól.
Aznap este Zsófi sírva fakadt. – Attila, nem bírom tovább! Mindig csak a munkád! Bence úgy érzi, nem szereted! Nem is próbálod megismerni!
Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy féltem. Féltem attól, hogy ha közel engedem magamhoz Bencét, akkor majd elvárják tőlem, hogy apja legyek. De hogyan lehetnék apja valakinek, aki nem az én vérem?
Másnap reggel korán indultam dolgozni. Az irodában mindenki csak a legújabb projektről beszélt. A főnököm, Gábor odalépett hozzám:
– Attila, készen állsz az előléptetésre? Tudod, ez nagy felelősség lesz. Több időt kell majd bent töltened.
Bólintottam. Ez volt az álmom: előrelépni, bizonyítani magamnak és mindenkinek.
De amikor hazaértem este nyolckor, Bence ott ült a nappaliban egyedül. Zsófi üzenetet hagyott: „Anyukámhoz mentem aludni. Gondolkodj el rajtunk.”
Bence rám nézett nagy barna szemeivel. – Szia…
Leültem mellé. Kínos csend telepedett ránk.
– Miért haragszol rám? – kérdezte halkan.
Összeszorult a torkom. – Nem haragszom rád… csak… nehéz ez nekem is.
– Tudom, hogy nem vagy az apukám – mondta halkan –, de néha jó lenne úgy tenni, mintha az lennél.
A szavai úgy ütöttek szíven, mint még semmi más. Hirtelen rájöttem: nem Bence miatt érzem magam idegennek ebben a családban, hanem saját magam miatt.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom emlékei: apám sosem volt jelen az életemben. Anyám egyedül nevelt fel engem és a húgomat. Mindig azt mondta: „A családot nem választod, de attól még szeretheted.”
Másnap reggel Bence csendben reggelizett. Leültem mellé.
– Mit szólnál hozzá, ha ma együtt mennénk focizni? – kérdeztem félénken.
Felcsillant a szeme. – Tényleg?
Bólintottam. – Tényleg.
Aznap délután együtt rúgtuk a labdát a közeli parkban. Először éreztem azt, hogy talán képes vagyok adni valamit ennek a fiúnak – még ha nem is vagyok az apja.
Zsófi este hazaért és könnyes szemmel nézett ránk.
– Köszönöm – suttogta.
Az elkövetkező hetekben próbáltam többet adni magamból Bencének: segítettem neki matekozni, elmentünk moziba, néha csak beszélgettünk az élet nagy dolgairól. De mindig ott motoszkált bennem a kérdés: vajon elég lesz ez? Vajon képes vagyok-e szeretni őt úgy, mintha tényleg az enyém lenne?
Egy este Bence odajött hozzám.
– Attila… szerinted valaha leszek olyan jó focista, mint te voltál gyerekkorodban?
Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét.
– Szerintem már most jobb vagy nálam.
A karrierem lassan háttérbe szorult. Gábor megjegyezte:
– Mostanában mintha máshol járna az eszed…
Igaza volt. Már nem csak magamért éltem.
Egy év telt el így. Zsófi és én újra közelebb kerültünk egymáshoz. Bence pedig… nos, ő már nem csak Zsófi fia volt számomra.
De néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg képesek vagyunk szeretni valakit úgy, mintha a sajátunk lenne – akkor is, ha nem vér szerinti kötelék fűz hozzá? Vagy örökre ott marad bennünk a távolság?
Ti mit gondoltok? Lehet igazi családot építeni vérségi kötelék nélkül is?