Nem akartam mostohaanya lenni, de most a férjem gyerekeiért élek-halok
– Anya, miért nem jössz el az anyák napi ünnepségre? – kérdezte Luca, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam összerakni a vacsorát. A szó „anya” furcsán csengett a számban, hiszen nem vagyok az anyjuk. De amikor rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, amiket Gábortól örökölt, összeszorult a szívem.
– Nem biztos, hogy jó ötlet lenne – válaszoltam halkan. – Tudod, ott lesz az édesanyád is.
Luca vállat vont, de láttam rajta, hogy csalódott. Aztán berohant a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Ott maradtam a konyhában, a félkész rántott hús felett, és azon gondolkodtam: hogyan keveredtem én ebbe bele?
Gáborral három éve ismerkedtünk meg egy könyvtári rendezvényen. Ő volt az első férfi, aki igazán figyelt rám a válásom után. Már az első randin elmondta: „Zsuzsa, nekem két gyerekem van, ők az elsők az életemben.” Akkor azt hittem, ez csak egy mondat. Hogy majd megszokom. Hogy elég lesz szeretni Gábort, és a gyerekek majd elfogadnak.
Az első közös karácsonyunkon még minden új és izgalmas volt. Luca és Marci félénken bontogatták az ajándékokat, én pedig igyekeztem mindent tökéletesre csinálni. De aztán jött a hétköznapok valósága: a reggeli rohanás, a házi feladatok, a veszekedések arról, ki mosogat. És persze ott volt Dóra is, Gábor volt felesége, aki minden hétvégén felhívott valami miatt.
– Zsuzsa, Luca megint náthásan jött haza tőletek! – kiabált bele a telefonba egy szombat reggel.
– Dóra, mi mindent megtettünk…
– Nem érdekel! Ha nem tudsz rájuk vigyázni, akkor majd én!
Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Gábor csak annyit mondott: „Ne vedd magadra.” De hogyan ne venném magamra? Hiszen minden nap azon dolgoztam, hogy ezek a gyerekek jól érezzék magukat nálunk.
A pénzügyek sem voltak egyszerűek. Gábor fizette a gyerektartást, az iskolai kirándulásokat, az új cipőket – én pedig egyre többet vállaltam magamra. Volt olyan hónap, amikor csak azért nem fizettem be a saját telefonszámlámat időben, mert Marcinak új szemüveg kellett.
Egy este Gábor fáradtan huppant le mellém a kanapéra.
– Sajnálom, Zsuzsa. Tudom, hogy sok ez neked is.
– Nem erről van szó – mondtam. – Csak néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék ebben a családban.
– Szeretünk téged – próbált vigasztalni.
De vajon tényleg szeretnek? Vagy csak egy kényelmes megoldás vagyok?
A legnehezebb pillanat akkor jött el, amikor Luca tizenkét éves lett. Aznap este Dóra is átjött tortát hozni. Ott álltunk mindannyian a nappaliban: Gábor, Dóra, Luca, Marci és én. Dóra átölelte Lucát.
– Boldog születésnapot, kicsim! – mondta könnyes szemmel.
Luca rám nézett.
– Zsuzsa néni is sütött nekem tortát – mondta halkan.
Dóra rám villantotta a tekintetét.
– Köszönjük – mondta kimérten.
Aznap este Gáborral összevesztünk.
– Miért kell mindig mindent túlbonyolítani? – kérdeztem tőle.
– Zsuzsa, ez nem verseny! Dóra az anyjuk!
– És én mi vagyok? Egy béranya? Egy házvezetőnő?
Gábor csak nézett rám némán. Akkor először gondoltam arra komolyan: talán jobb lenne kiszállni ebből az egészből.
De aztán másnap reggel Luca odabújt hozzám.
– Szeretlek – suttogta.
És én tudtam: nem tudom őket csak úgy elengedni.
Azóta eltelt még egy év. Most már rutinosabban kezelem Dórát – néha még nevetünk is együtt az iskolai szülőin. Marci kamaszodik, egyre többet vitatkozunk apróságokon. De amikor beteg lett múlt hónapban, három napig ápoltam lázasan – és ő először hívott „anyának”.
Minden nap harc: önmagammal, Gáborral, Dórával és néha a gyerekekkel is. Néha úgy érzem, teljesen elveszítem önmagam ebben az új szerepben. De amikor Luca vagy Marci rám mosolyog – vagy csak csendben leül mellém tanulni –, akkor tudom: ezért érdemes volt mindent feladni.
De vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet adni anélkül, hogy valamit visszakapnék? Ti mit tennétek a helyemben?