Nem akartam feleségül venni a terhes barátnőmet – az apám nem tűrt ellentmondást

– Hogy mondtad, Gergő? – Apám hangja úgy csattant a konyhában, mint egy ostor. Anyám épp a vasárnapi húslevest kavargatta, Anna pedig remegő kézzel szorította a bögrét az asztalnál. Én csak álltam ott, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

– Nem akarom elvenni Annát – mondtam ki végül, és éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. – Túl fiatal vagyok hozzá. Nem akarok megházasodni.

Apám felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság. – Ja, értem. Férfi vagy, amikor az ágyba viszed, de gyerek, amikor felelősséget kell vállalni? – fordult anyámhoz. – Margit! Hallod ezt?

Anyám letette a fakanalat, és rám nézett. A szemében ott volt minden félelem és szeretet, amit csak egy anya érezhet. – Gergő, biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

Anna ekkor felállt. – Én sem akarom, hogy csak miattam vedd el – mondta remegő hangon. – De a gyerek… Mi lesz vele?

Apám az asztalra csapott. – Nálunk nem lesz fattyú! Ha már megtörtént, akkor vállaljátok is! Esküvő lesz, és kész!

A levegő megfagyott. Anyám odalépett hozzám, és megszorította a kezem. – Gergőnek igaza van. Nem lehet valakit kényszeríteni egy életre szóló döntésre csak azért, mert hibázott.

Apám arca vörös lett a dühtől. – Hibázott? Ez nem hiba, ez felelőtlenség! Az én fiam nem lesz ilyen! – kiabálta.

Anna sírva fakadt. Én meg csak álltam ott bénultan. Azt hittem, hogy szeretem Annát, de most minden olyan zavaros volt. Egyik pillanatban még együtt nevettünk a Margitszigeten, most meg arról vitatkozunk, hogy összeházasodjunk-e vagy sem.

Aznap este apám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére, és halkan szólt:

– Fiam, én csak jót akarok neked. Tudom, hogy nehéz most minden. De ha most nem vállalod a felelősséget, egész életedben bánni fogod.

– De apa… én nem vagyok kész erre! Nem tudom, hogy szeretem-e Annát eléggé ahhoz, hogy vele éljek le egy életet. És mi van, ha csak tönkretesszük egymást?

– Az élet nem arról szól, hogy mindig minden készen álljon. Nézz rám és anyádra! Mi sem voltunk készek semmire, amikor összeházasodtunk. De együtt megoldottuk.

Másnap Anna szülei is átjöttek. Az egész család ott ült a nappaliban. Anna apja csendben ült, csak néha törölgette a szemüvegét. Az anyja sírt.

– Nem akarjuk tönkretenni a fiatalságotokat – mondta Anna anyja. – De mi lesz a gyerekkel?

– Fel fogom nevelni – mondta Anna halkan.

– És te? – nézett rám Anna apja.

– Ott leszek mellette… de nem akarok házasságot – válaszoltam őszintén.

Apám ekkor felállt: – Ez szégyen! A fiam nem lesz ilyen gyáva!

Anyám azonban közbeszólt: – Elég volt! Gergő felnőtt ember. Jogában áll eldönteni, mit akar az életével.

Napokig nem szólt hozzám apám. A házban csend volt és feszültség. Anna is eltűnt egy időre; azt mondta, gondolkodnia kell.

Az iskolában mindenki tudta már a hírt. A folyosón suttogtak mögöttem:

– Hallottad? Gergőnek gyereke lesz Annától!

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. Csak Zoli maradt mellettem:

– Ne törődj velük! Ez mindenkivel megtörténhetett volna.

De én magamat sem tudtam megbocsátani.

Egy este Anna felhívott:

– Sétáljunk egyet? – kérdezte.

A Duna-parton találkoztunk. A víz sötét volt és nyugodt.

– Félek – mondta Anna halkan. – Félek attól, hogy egyedül maradok ezzel az egésszel.

– Nem hagylak magadra – mondtam neki őszintén. – De nem tudom megígérni azt sem, hogy örökké szeretni foglak.

Anna bólintott. – Én sem tudom ezt megígérni neked.

Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben.

Végül megszületett a döntés: nem lesz esküvő. De ott leszek mellette mindenben: orvoshoz megyek vele, segítek neki mindenben, és ha megszületik a gyerekünk, apaként fogom szeretni.

Apám ezt sosem bocsátotta meg nekem igazán. Azóta is alig beszélünk egymással. Anyám viszont büszke rám: azt mondja, igazi férfi az, aki meri vállalni az érzéseit is.

Most itt ülök a kiságy mellett, nézem az alvó kislányomat és azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e jó apa úgy is, ha nem vagyunk házasok? És vajon egyszer majd megbékél velem apám?

Ti mit gondoltok? Lehet-e szeretettel és felelősséggel nevelni egy gyereket házasság nélkül is? Vagy tényleg csak az számít, amit a világ elvár tőlünk?