Ne hagyj cserben – Egy magyar lány harca a szabadságért és önmagáért

– Nem mész sehova, érted? – csattant fel apám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapott. A leveses tányérok megugrottak, anyám összerezzent. Én csak álltam ott, kezemben a kitűnő érettségi bizonyítvánnyal, és próbáltam nem sírni. – Tizenhét évig etettelek, most már ideje visszaadni valamit! Nem foglak eltartani, amíg harminc leszel!

– De apa… – kezdtem halkan, de már tudtam, hogy felesleges. Anyám a szemével intett: ne szólj vissza. Mindig ezt tette. Mindig csendben maradt.

– Elég volt! – vágott közbe apám. – Egyetem? Ugyan már! Majd mész a boltba dolgozni, mint minden rendes lány. A főiskola csak arra jó, hogy elkanászodj! – A hangja úgy vágott belém, mint a kés.

Gyerekkoromban sokszor kérdeztem magamtól: miért nem szeret engem az apám? Miért csak velem ilyen? Az iskolában mindig dicsértek, tanárok, szomszédok, még a boltban is megállítottak: „Milyen okos ez a Lilla!” De otthon… otthon csak hibákat láttak bennem.

Anyám néha megpróbált kiállni mellettem.

– Laci, ne bántsd már a lányt! Lilla tényleg tehetséges. Nézd meg, mennyi mindent elért…

– Te csak hallgass! – förmedt rá apám. – Neked mi lett az eredménye annak a sok tanulásnak? Itt mosogatsz mellettem! – Anyám ilyenkor mindig elhallgatott. Én pedig egyre inkább úgy éreztem: egyedül vagyok.

A középiskolában minden erőmmel azon voltam, hogy megfeleljek. Minden dolgozatot tökéletesre írtam, minden versenyen indultam. Hátha egyszer büszke lesz rám. Hátha egyszer azt mondja: „Ügyes vagy, Lilla!” De sosem mondta.

Aztán eljött az érettségi napja. Kitűnő lettem. A tanárom külön odajött hozzám: – Lilla, te tényleg megérdemled az egyetemet! Felvettek Szegedre magyar szakra. Amikor ezt megtudtam, sírva rohantam haza.

De otthon csak apám sötét tekintete fogadott.

– Egyetem? Szeged? Ki fogja azt fizetni? Honnan lesz pénzed lakásra? Majd én mondom meg, mit csinálsz! – ordította.

Anyám este bejött a szobámba. Leült mellém az ágyra.

– Lilla… én nem tudok segíteni. Apád minden pénzt számon tart. De… – elővett egy borítékot. – Ebben van harmincezer forint. Ezt titokban tettem félre neked. Nem sok… de talán elég lesz az első hónapra.

Sírtam. Anyám is sírt.

– Menj el innen, kislányom! Ne hagyd, hogy tönkretegyen! Én… én nem tudtam megtenni. De te még megteheted.

Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és hallgattam apám horkolását a másik szobából. Hajnalban összepakoltam egy táskát: két póló, egy farmer, néhány könyv és a boríték anyámtól.

A buszmegállóban remegtem a félelemtől és az izgalomtól egyszerre. Vajon helyesen teszem? Vajon anyámnak baja lesz miattam? Vajon apám utánam jön?

Szegeden minden idegen volt. Az albérletben két másik lánnyal laktam: Zsófi és Kata. Zsófi bulizós volt, Kata folyton tanult. Én próbáltam beilleszkedni valahová közéjük.

Az első hónapban minden fillért beosztottam. Ebédre főzelék konzervből, vacsorára zsíros kenyér. A többiek néha sajnáltak:

– Lilla, gyere velünk pizzázni!
– Nem lehet… tanulnom kell – hazudtam.

Valójában nem volt pénzem pizzára.

Aztán jött az első vizsgaidőszak. Éjjel-nappal tanultam. Egyik este Zsófi részegen jött haza:

– Lillaaa! Miért nem jössz soha velünk bulizni? Túl komoly vagy!
– Nekem most ez fontos…
– Ugyan már! Élni is kell! – nevetett ki.

De én csak sírtam titokban a takaró alatt.

Egy nap váratlanul felhívott anyám:

– Apád megtudta, hogy elmentél. Nagyon dühös… de ne gyere haza! Inkább ne is hívj egy ideig!

Félelem költözött belém. Minden este rettegtem: mi lesz velem? Elég erős vagyok ehhez?

Aztán történt valami váratlan: Kata egyik barátnője szólt, hogy keresnek takarítót egy irodába heti három estére. Elvállaltam. Nem szégyelltem: legalább volt miből élni.

Az irodában ismertem meg Balázst. Ő volt az egyik fiatal gyakornok.

– Te is egyetemista vagy? – kérdezte egyszer mosolyogva.
– Igen… magyar szakos.
– Az kemény lehet…
– Néha nagyon…

Balázs kedves volt és figyelmes. Meghívott kávéra, aztán sétálni a Tisza-partra.

Egy este Zsófi rám szólt:
– Na mi van veled és Balázzsal? Csak nem szerelmes vagy?
Elpirultam.
– Nem tudom… talán…
– Akkor élj végre egy kicsit! – nevetett Zsófi.

Balázs mellett először éreztem azt, hogy fontos vagyok valakinek. Hogy valaki tényleg meghallgat.

De közben apám árnyéka mindig ott lebegett felettem. Egyik nap váratlanul üzenetet kaptam anyámtól:

„Apád beteg lett. Kórházban van.”

Összeomlott bennem minden harag és dac. Hazautaztam.

A kórházi ágyon feküdt: sápadtan, lefogyva. Rám nézett.
– Megjöttél…
– Igen, apa.
– Hát mégis visszajöttél…
– Csak meglátogatlak.
Csend lett köztünk.
– Anyád mondta… jól tanulsz?
– Igen.
– És dolgozol is?
– Igen.
Bólintott lassan.
– Talán… talán nem kellett volna annyira szigorúnak lennem veled…
Nem tudtam mit mondani.
Anyám sírt csendben a sarokban.

Apám pár hét múlva meghalt. A temetésen mindenki engem nézett: „Ő az okos Lilla.” De én csak azt éreztem: most már végképp egyedül vagyok.

Visszamentem Szegedre, lediplomáztam. Balázs végig mellettem volt. Együtt költöztünk fel Budapestre munkát keresni.

Anyám néha meglátogatott minket. Mindig hozott valami süteményt vagy lekvárt.
– Büszke vagyok rád, Lilla! – mondta egyszer könnyes szemmel.
Életemben először hallottam ezt valakitől a családomban.

Most itt ülök a saját lakásomban Budán, Balázs alszik mellettem, anyám fotója az asztalon mosolyog rám.
De néha még mindig felriadok éjszaka: vajon tényleg jó döntést hoztam? Megérte mindent feladni a szabadságért?

Vajon hányan élnek ma Magyarországon olyan családban, ahol az álmokat letörik? Hányan mernek kitörni – és hányan maradnak örökre csendben?