Miért tiltottam meg a lányomnak, hogy elváljon?

– Nem fogod tönkretenni a családodat, Anna! – kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A porcelán bögre megremegett, a tejeskávé kiömlött az abroszra. Anna csak állt velem szemben, karba tett kézzel, a szeme vörös volt a sírástól. – Anya, nem érted! Nem bírom tovább. Már nem szeretem Gábort. Csak a gyerekek miatt maradtam eddig is – suttogta megtörten.

A szívem összeszorult. Hogy mondhat ilyet? Hiszen Gábor rendes ember, jó állása van az önkormányzatnál, sosem emelt kezet rá vagy a gyerekekre. Mindenki irigyli őket: szép ház Zuglóban, két egészséges unokám, mindenük megvan. De Anna szemében valami eltört. Emlékszem, amikor először bemutatta Gábort: akkor is csak azt nézte, milyen autóval jött, mennyit keres. Már akkor aggódtam.

– Anna, te mindig is ilyen voltál – mondtam halkan. – Kiskorod óta csak azt nézted, ki mit tud adni neked. Emlékszel, amikor apád elvitte a tévét is otthonról? Akkor is csak azt kérdezted: „Most mi lesz velünk?” Nem azt, hogy miért ment el. – Anya, ne kezdjük ezt újra! – vágott közbe dühösen. – Apát te üldözted el! Mindig csak veszekedtetek. Én nem akarok úgy élni, mint ti! – A hangja remegett.

A múlt árnyai ott ültek közöttünk. A férjem, László, valóban mindent elvitt: a pénzt, a hűtőt, még a nagymama varrógépét is. Évekig egyedül neveltem Annát, két műszakban dolgoztam a konzervgyárban. Mindig azt akartam, hogy neki jobb legyen. Ezért is örültem, amikor Gábor megkérte a kezét – végre valaki, aki biztonságot adhat neki.

– Nézd, Anna – próbáltam higgadtan folytatni –, gondolj a gyerekekre! Mit mondasz majd nekik? Hogy anya már nem szereti apát? Hogy mostantól két karácsony lesz? – Inkább két karácsony legyen, mint egy hazugságban élni! – vágta rá Anna.

Csend lett. A konyhaablakon át hallottam a szomszéd kutyájának ugatását. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Anna kicsi volt, együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként. Akkor még azt hittem, ha mindent megadok neki, boldog lesz.

– És mi lesz veled? – kérdeztem halkan. – Harmincöt évesen két gyerekkel újrakezdeni… Nem félsz? – Inkább félek, mint hogy beleőrüljek ebbe az ürességbe! – felelte.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon én rontottam el mindent? Túl sokat vártam el tőle? Vagy csak a saját félelmeimet vetítem rá? Másnap reggel Anna már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne haragudj rám. Szeretlek. Anna.”

Hetekig nem hallottam felőle. A család széthullott: Gábor felhívott, sírt a telefonban. Az unokáim zavartan viselkedtek, amikor nálam voltak hétvégén. Az anyósom is rám támadt: „Te vagy az oka mindennek! Miért nem beszéltél Annával?”

Egyik este Anna váratlanul megjelent nálam. Soványabb volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
– Anya… Segítesz nekem? – kérdezte halkan.
– Mindig melletted leszek – mondtam végül.

Azóta eltelt fél év. Anna albérletben él a gyerekekkel Újpesten. Dolgozik egy könyvelőirodában, esténként tanfolyamra jár. Gábor próbálja visszahódítani, de Anna hajthatatlan.

Néha még mindig azon gondolkodom: vajon helyes volt-e tiltani neki a válást? Vagy csak attól féltem, hogy ugyanazt az utat járja be, mint én? Vajon tényleg jobb egy látszólag tökéletes család, mint egy őszinte élet?

Talán sosem tudom meg a választ… De ti mit gondoltok? Meg lehet menteni egy házasságot csak a biztonság kedvéért? Vagy inkább vállalni kell a bizonytalanságot és az újrakezdést?