„Miért nem tudsz kijönni anyámmal, mint Réka?” – Egy házasság határán

– Miért nem tudsz kijönni anyámmal, mint Réka? – csattant fel Gábor hangja a vasárnapi ebédnél, miközben az anyósom, Ilona néni, némán kanalazta a húslevest. A kanál koppant a tányér szélén, én pedig úgy éreztem, mintha a szívem is koppanna egyet. Mindenki rám nézett. A kislányom, Lili, zavartan piszkálta a krumplipürét, mintha abban keresné a választ.

Nem először történt ez. Mióta Gáborral összeházasodtunk, mintha árnyékként kísérne Réka, az exfeleség. Réka, aki mindig mosolygott, sosem mondott ellent, és állítólag minden vasárnap együtt főzött Ilona nénivel. Réka, aki sosem volt elég jó Gábornak, de most mégis ő lett a mérce.

– Talán mert nem akarok mindenbe beleszólni – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy a hangom remeg. – És nem gondolom, hogy mindent úgy kell csinálnom, ahogy ő csinálta.

Ilona néni felsóhajtott. – Réka legalább nem vitatkozott velem minden apróságon. Megértette, hogy a család összetartása fontos.

A levegő megfagyott. Gábor rám nézett, szemében csalódottság és harag keveredett. – Nem értem, miért kell mindig ellenkezni. Réka sosem csinált ilyet.

Azt hittem, ha elég türelmes leszek, ha elég szeretetet adok, előbb-utóbb elfogadnak. De minden vasárnap egy újabb vizsga volt: jól főztem-e a levest? Elég puha lett-e a hús? Miért nem segítek többet Ilona néninek? Miért nem vagyok olyan simulékony?

Az első hónapokban próbáltam megfelelni. Mosolyogtam, amikor Ilona néni megjegyezte: „Réka mindig tudta, hogyan kell a nokedlit szaggatni.” Segítettem a kertben, még akkor is, amikor a hátam majd leszakadt. De sosem volt elég.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt voltam, Lili már aludt. Leültem mellé a kanapéra.

– Gábor, meddig kell még ezt csinálnom? – kérdeztem halkan. – Meddig kell még Rékához hasonlítanod?

Felsóhajtott. – Nem akarom ezt csinálni. De anyámnak fontos a család békéje. Réka segített ebben.

– És én? Én nem vagyok fontos? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Dehogynem… csak…

A „csak” ott lógott köztünk a levegőben.

Másnap Ilona néni felhívott.

– Drága Zsófi, beszélhetnénk? – kérdezte szokatlanul kedves hangon.

Elmentem hozzá. A konyhában ültünk le egy csésze tea mellé.

– Tudod – kezdte –, én csak azt szeretném, ha Gábor boldog lenne. Réka mellett az volt.

– De Réka elment – mondtam halkan. – Én vagyok itt most.

– Igen… de nehéz megszokni az újat. Az ember ragaszkodik ahhoz, amit ismer.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg csak az idő hiányzik? Vagy valami más?

A következő vasárnapon eldöntöttem: nem játszom tovább ezt a szerepet. Amikor Ilona néni megjegyezte, hogy „Réka mindig hozott süteményt”, csak annyit mondtam:

– Én más vagyok. Nem fogok úgy tenni, mintha valaki más lennék.

Gábor arca elvörösödött.

– Miért kell mindig mindent megnehezíteni? – kérdezte ingerülten.

– Mert nem akarok lábtörlő lenni! – tört ki belőlem végre az igazság. – Nem akarom feladni magam csak azért, hogy megfeleljek neked vagy anyádnak!

Csend lett. Ilona néni felállt és kiment a konyhába. Lili rám nézett nagy szemekkel.

Aznap este Gábor nem szólt hozzám. Napokig kerültük egymást. A feszültség tapintható volt otthon. Lili is érezte: csendesebb lett, többet játszott egyedül.

Egy hét múlva Gábor leült mellém.

– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom, hogyan tovább.

– Én sem – válaszoltam őszintén. – De azt tudom, hogy nem akarok valaki árnyékában élni.

Aztán csendben ültünk egymás mellett. Nem voltak nagy szavak vagy könnyes kibékülés. Csak két ember ült egymás mellett egy házasság határán.

Azóta sem oldódott meg minden. Ilona néni továbbra is sóhajtozik, Gábor néha még mindig emlegeti Rékát. De én már nem próbálok más lenni. Nem akarok lábtörlő lenni egy családban sem.

Vajon tényleg lehet boldogan élni úgy, hogy közben önmagunk maradunk? Vagy mindig választani kell: önmagunk vagy a béke?