„Miért nem jött el Gergő?” – Egy anya vallomása a családi távolságról

– Miért nem jöttök át vasárnap? – kérdeztem a telefonba kapaszkodva, miközben a konyhában már rotyogott a húsleves.

Gergő hangja fáradtan csengett: – Anya, most nem tudunk menni. Eszter… szóval, inkább itthon maradunk.

Azt hittem, rosszul hallok. Az egész hetemet azzal töltöttem, hogy készültem rájuk: vettem friss kalácsot, Eszter kedvenc málnalekvárját is beszereztem. Aztán csak ültem ott, a konyhaasztalnál, és néztem a gőzölgő levest. A férjem, Laci csak annyit mondott: – Hagyd, majd jönnek máskor.

De én nem tudtam elengedni. Aznap este Gergő sms-t írt: „Ne haragudj, anya. Eszter azt mondta, most inkább itthon kell lennünk. Sokat dolgoztam, és szeretné, ha csak vele és a gyerekekkel lennék.”

Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e Eszterre vagy magamra. Vajon tényleg túl sokat várok el Gergőtől? Tényleg csak akkor keresem, ha szükségem van valamire? Vagy Eszter csak féltékeny rám?

Másnap reggel felhívtam a barátnőmet, Marikát. – Te mit tennél? – kérdeztem tőle sírós hangon.

– Én biztosan beszélnék Gergővel négyszemközt – mondta Marika. – De vigyázz, nehogy Eszter ellen fordítsd őt. Az ilyen helyzetekben könnyen elveszítheted a fiad.

Napokig őrlődtem. Aztán elhatároztam: megpróbálok beszélni Gergővel. Egy hét múlva találkoztunk egy kávézóban. Ő idegesen kavargatta a presszóját.

– Gergő, mondd el őszintén: miért nem akartok hozzánk jönni? – kérdeztem halkan.

– Anya… Eszter úgy érzi, mindig csak akkor keresel minket, ha valamit akarsz. Hogy sosem csak úgy hívsz fel, hogy mi van velünk. És… azt mondta, nem szereti a házatokat sem. Szerinte túl szűkös, sötét…

A szívem összeszorult. Hát ezért? Az otthonunkat Laci építette két kezével! Itt nőtt fel Gergő is! Hogy lehet valakinek ez idegen?

– Sajnálom, ha így érzi – mondtam remegő hangon. – De én csak szeretném látni az unokáimat… és téged is.

Gergő lesütötte a szemét. – Tudom, anya. De Eszterrel most nehéz minden. Sok a munka, fáradtak vagyunk… És néha tényleg úgy érzem, hogy csak akkor keresel, ha valamit kérsz.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Vajon tényleg ilyen anya vagyok? Csak akkor jelentek meg Gergő életében, ha szükségem van rá? Vagy Eszter csak el akar választani tőlem?

Otthon Laci próbált vigasztalni: – Ne vedd magadra! A mai fiatalok már másképp gondolkodnak. Nekik az első a saját családjuk.

De én nem tudtam beletörődni. Egyre ritkábban hívtam Gergőt. Féltem, hogy megint azt hiszi: csak kérek valamit. Az unokáimat is alig láttam. Néha átküldtek egy-egy fotót Messengeren: „Nézd, anya, milyen nagyot nőtt Bence!”

A karácsony közeledtével újra próbálkoztam: meghívtam őket vacsorára. Eszter udvariasan visszaírt: „Köszönjük, de idén inkább otthon maradunk.”

A szomszédasszonyom, Ilonka néni azt mondta: – Ne hagyd! Harcolj a fiadért! De hogyan harcolhatnék úgy, hogy közben ne veszítsem el végleg?

Egyik este Gergő váratlanul felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte csendesen.

– Persze! – válaszoltam izgatottan.

– Eszterrel sokat veszekedtünk mostanában… Ő azt mondja, te sosem fogadod el őt igazán. Hogy mindig kritizálod a főztjét vagy azt, ahogy neveli a gyerekeket.

Megdöbbentem. – Én csak segíteni akartam…

– Tudom – sóhajtott Gergő –, de neki ez bántó.

Aznap éjjel alig aludtam. Rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam irányítani. Mindig mindent jobban tudni… De hát egy anya hogyan ne aggódjon?

Másnap írtam Eszternek egy üzenetet: „Sajnálom, ha megbántottalak valamivel. Szeretném jobban megismerni téged és együtt lenni veletek.”

Nem válaszolt rögtön. De pár nap múlva Gergő hívott: – Anya, Eszter örülne neki, ha egyszer csak ti ketten találkoznátok egy kávéra.

Izgatottan készülődtem. Amikor leültünk egymással szemben a cukrászdában, Eszter először zárkózott volt.

– Tudom, hogy nehéz neked elfogadni engem – mondta halkan –, de én is csak azt szeretném, ha Gergő boldog lenne.

– Én is ezt akarom – feleltem könnyes szemmel.

Hosszú beszélgetés volt aznap délután. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de legalább elkezdtünk beszélgetni egymással – nem egymás mellett.

Most már tudom: néha el kell engedni azt az elképzelést, hogy minden úgy legyen, ahogy mi akarjuk. Meg kell tanulni elfogadni az új családtagokat is – hibáikkal együtt.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon hol rontottam el? Lehet még igazi családunk? Ti mit tennétek a helyemben?