„Még mindig alszol? Ideje lenne reggelit csinálni Misinek!” – Egy kapcsolat vége a magyar valóságban
– Még mindig alszol? Ideje lenne reggelit csinálni Misinek! – harsogott a telefonba anyósom, Ilona néni, miközben én még félig az álom és az ébrenlét határán lebegtem. A hangja élesebben hasított belém, mint a reggeli fény, ami a redőny résein át beszűrődött a szobába. Egy pillanatra azt hittem, csak álmodom, de aztán meghallottam Misi horkolását mellettem. A gyomrom görcsbe rándult.
– Jó reggelt, Ilona néni – suttogtam rekedten. – Misi még alszik, én is most ébredtem.
– Hát persze, hogy alszik! Ki fogja így elindítani ezt a fiút az életbe? – sóhajtott fel drámaian. – Tudod, amikor én fiatal voltam, már hajnalban keltem, hogy mindent elintézzek a családnak.
Letettem a telefont, és néztem a plafont. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem magam kevésnek, lustának, vagy épp hálátlannak csak azért, mert nem úgy éltem az életemet, ahogy Ilona néni szerint kellett volna? És hányszor próbáltam megbeszélni ezt Misivel?
Az első hónapokban minden más volt. Egy közös barátnőnk születésnapján ismertem meg Misit. Ő volt az este lelke: vicces történeteket mesélt a régi gimis évekről, mindenki vele nevetett. Amikor elkérte a számomat, úgy éreztem, végre valaki igazán figyel rám. Az első randinkon a Margitszigeten sétáltunk, fagyit ettünk, és órákig beszélgettünk. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer majd minden beszélgetésünk ugyanarra fog kifutni: „Anyám szerint…”
Az összeköltözés után kezdődtek a gondok. Eleinte apróságok voltak: Misi sosem vitte le a szemetet, mindig nekem kellett mosogatni. Ha szóvá tettem, csak legyintett:
– Ugyan már, Zsófi! Ne csinálj ebből ügyet! Majd megcsinálom…
De sosem csinálta meg. Egyre többször jött át Ilona néni is. Hozott sült csirkét, bepakolt a hűtőbe, közben pedig minden mozdulatomat figyelte.
– Zsófikám, te nem szoktál vasalni? – kérdezte egyszer, miközben Misi ingeit nézegette.
– Dehogyisnem – feleltem feszülten –, csak mostanában sok a munka.
– Értem én… csak hát egy férfi szereti, ha rend van körülötte.
Misi ilyenkor csak mosolygott zavartan. Soha nem állt ki mellettem. Ha vitáztunk emiatt, mindig azt mondta:
– Ne vedd magadra! Anyám ilyen. Majd megszokod.
De nem szoktam meg. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy cselédlány a saját otthonomban. Minden reggel én keltem korábban, hogy elkészítsem Misinek a reggelit – mert „egy férfi nem indulhat el üres gyomorral”. Én mentem bevásárolni munka után, én mostam ki a ruhákat, én szerveztem meg mindent.
A barátnőim kérdezgették:
– Zsófi, miért csinálod ezt? Miért nem beszélsz vele komolyan?
Próbáltam. De Misi mindig elütötte egy poénnal vagy egy öleléssel.
Aztán jött az a nap, amikor Ilona néni kulccsal jött be hozzánk – anélkül, hogy szólt volna. A nappaliban ültem pizsamában, amikor egyszer csak ott állt előttem.
– Jaj, Zsófikám! Hát így fogadod Misit este? – nézett végig rajtam rosszallóan.
Aznap este összevesztünk Misivel. Ordítottam vele:
– Nem bírom tovább! Ez nem élet! Nem vagyok a szolgátok!
Ő csak nézett rám nagy szemekkel:
– Mi bajod van? Anyám csak segíteni akar…
Segíteni? Inkább irányítani akart mindent. És Misi hagyta.
Az utolsó csepp az volt, amikor egy hétvégén beteg lettem. Lázasan feküdtem az ágyban, de Misi csak annyit mondott:
– Zsófi, nincs tiszta pólóm! Megmosod?
Akkor döntöttem el: elég volt. Másnap reggel összepakoltam minden cuccomat. Amikor Misi felébredt és meglátta az üres szekrényt, csak ennyit kérdezett:
– Hova mész?
– Magamat mentem meg – feleltem csendesen.
Most itt ülök egy albérletben Zuglóban. Néha még hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Egy férfit nem lehet éhesen hagyni!” De már tudom: engem sem lehet boldogtalanul hagyni.
Vajon tényleg lehet változtatni valakin? Vagy csak magunkon tudunk? Ti mit tennétek a helyemben?