Levél a férjem szeretőjének – Öt év után: Már csak rossz emlék vagy
„Te vagy az oka annak, hogy minden este sírva aludtam el. Te vagy az, akinek a nevét sosem tudtam kimondani anélkül, hogy ne szorulna össze a torkom. És most, öt év után, még mindig csak így tudok rád gondolni: mint arra a nőre, aki majdnem elvette tőlem Gábort, a férjemet, a gyermekeim apját.”
Ezekkel a gondolatokkal ültem le ma este az asztalhoz, miközben a gyerekek már rég aludtak, és a lakásban csak a hűtő monoton zúgása hallatszott. A kezem remegett, ahogy papírt és tollat vettem elő. Az ablakon túl eső kopogott, mintha csak az én könnyeimet utánozná.
Öt év telt el azóta az éjszaka óta, amikor Gábor későn jött haza. Azt mondta, elhúzódott a munka. Akkor még nem sejtettem semmit. De aztán jöttek az apró jelek: egy idegen parfüm illata az ingjén, egy elfelejtett üzenet a telefonján. Egy nap aztán már nem lehetett tovább tagadni. Megkérdeztem:
– Gábor, van valami, amit el kell mondanod?
A szemei elkerülték az enyémet. – Nincs semmi – felelte halkan.
De én tudtam. Minden nő érzi ezt a gyomrában. Aznap este nem aludtam. Másnap reggel megtaláltam az üzeneteidet. Olyan szavakat írtál neki, amiket nekem már rég nem mondott. „Hiányzol”, „Veled minden könnyebb”, „Szeretlek”.
A világom összeomlott. A gyerekeink még kicsik voltak – Anna csak négyéves, Marci hat. Nem értették, miért sírok folyton a fürdőszobában. Nem értették, miért kiabálok Gáborral esténként.
A családunk széthullott. Anyám azt mondta: – Tarts ki! Egy anya nem adhatja fel ilyen könnyen.
De én nem akartam már harcolni. Fáradt voltam. Fáradt attól, hogy minden nap úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Fáradt attól, hogy Gábor mellett feküdjek le aludni, miközben tudom, hogy máshol járnak a gondolatai.
Aztán egy nap összeszedtem magam és felhívtalak téged. A hangod meglepett:
– Halló? – szóltál bele bizonytalanul.
– Tudom, ki vagy – mondtam remegő hangon. – És tudom, mit tettél.
Csend volt a vonalban. Aztán csak ennyit mondtál:
– Sajnálom.
De én nem akartam sajnálatot. Azt akartam, hogy eltűnj az életünkből.
Gábor végül választott. Maradt velem – vagy inkább a gyerekekkel? Soha nem tudtam meg biztosan. Azóta is próbáljuk összerakni azt, ami összetört. Vannak jobb napok és rosszabbak is. Néha újra nevetünk együtt, máskor meg csak nézzük egymást némán vacsora közben.
A barátnőim azt mondják: – Erős vagy, hogy kibírtad.
De én nem érzem magam erősnek. Inkább üresnek érzem magam néha. Mintha valami örökre elveszett volna bennem azon az estén, amikor először olvastam az üzeneteidet.
Tudod, mi a legrosszabb? Hogy néha még most is azon gondolkodom: jobb lett volna nélküled? Vagy talán nélküle? Vajon boldogabb lennék egyedül?
A gyerekek miatt maradtam. Ők az én világom. De minden alkalommal, amikor Gábor rám néz azokkal a bűnbánó szemeivel, eszembe jut minden hazugság, minden titok.
És te? Te hova lettél? Hallottam, hogy új életed van valahol vidéken. Talán már te is anya vagy. Talán most te rettegsz attól, hogy egyszer valaki majd el akarja venni tőled azt, akit szeretsz.
Nem kívánok neked rosszat. Már nem haragszom úgy, mint régen. De sosem foglak megbocsátani neked igazán. Mert amit elvettél tőlem – a bizalmat, a nyugalmat –, azt sosem kapom vissza.
Most már csak rossz emlék vagy. Egy fejezet, amit próbálok lezárni.
De mondd csak: tényleg megérte? Megérte tönkretenni egy családot? Megérte ellopni valaki életének legszebb éveit?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De most már tudom: nélküled is képes vagyok élni – sőt, talán pont miattad tanultam meg igazán önmagam lenni.
Vajon hány nő ül most így egy asztalnál Magyarországon? Hányan írnak levelet valakinek, akit sosem akartak megismerni? És vajon hányan hiszik még mindig azt, hogy egyszer majd minden újra olyan lesz, mint régen?