Kétszer egy évben pénzt küldök az unokámnak – de tőle soha egy hívás, egy üzenet sem érkezik

– Már megint nem hívott – gondoltam, miközben a konyhaasztalnál ültem, a telefonomat bámulva. A postaládából épp most hoztam fel a csekkfüzetet, és remegő kézzel írtam meg a szokásos összeget Gergőnek, az elsőszülött unokámnak. Minden évben kétszer küldök neki pénzt: születésnapjára és karácsonyra. Ugyanannyit kapnak a húgai is, Lilla és Zsófi. De csak a lányok hívnak fel, hogy megköszönjék, elmeséljék, mire költötték, vagy csak hogy halljam a hangjukat. Gergőtől viszont… semmi. Se egy telefon, se egy levél, se egy üzenet.

– Mama, annyira örültem a pénznek! – csilingelt Lilla hangja múlt héten a kagylóban. – Végre megvehettem azt a könyvet, amire hónapok óta vágytam! És Zsófi is hívott, hogy új fülhallgatót vett belőle. Mindig boldogok, mindig hálásak. De Gergő… ő mintha elfelejtett volna engem.

A férjem, István már három éve nincs velünk. Azóta még fontosabb lett számomra a család. A gyerekeim elfoglaltak: fiam, András Németországban dolgozik, lányaim vidéken élnek. Az unokáim jelentik számomra az élet értelmét. Minden apró örömüket magaménak érzem. De Gergő távolságtartása fáj.

Egyik este, amikor Lilla hívott, nem bírtam tovább:
– Mondd csak, Lilla, Gergő jól van? Nem keres engem mostanában.
– Persze, mama – felelte gyorsan –, csak nagyon elfoglalt az egyetemmel. Tudod, mennyi vizsgája van mostanában…

De én tudtam: ha valaki akarja, talál időt egy üzenetre. Egyetlen mondatra: „Köszönöm, mama!” Ennyi elég lenne.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Gergő még kisfiú volt, együtt sütöttük a palacsintát, ő pedig csokoládés kézzel ölelt át. Akkoriban azt hittem, örökre ilyen közel maradunk egymáshoz.

Másnap reggel elhatároztam: nem várok tovább. Felhívtam Andrást.
– Szia fiam! – szóltam bele bizonytalanul. – Mondd csak, Gergő haragszik rám valamiért?
– Ugyan már, anya! – nevetett fel fáradtan. – Csak tudod, milyen ez a mai generáció… Mindent online intéznek, nem is gondolnak rá, hogy felhívjanak valakit.
– De hát én is fontos vagyok neki? – kérdeztem halkan.
– Persze hogy fontos vagy! Csak… másképp mutatja ki.

Letettem a telefont, de nem nyugodtam meg. Vajon tényleg csak ennyi lenne? Vagy valamit elrontottam? Talán túl sokat vártam tőle? Vagy túl keveset adtam magamból?

A következő héten Zsófi jött át látogatóba. Együtt főztünk gulyást, nevetgéltünk. Egyszer csak megkérdeztem:
– Zsófi, te beszéltél mostanában Gergővel?
– Igen – bólintott –, de tudod mama, ő most nagyon más lett. Sokszor mondja, hogy nem akar terhet rakni rád azzal, hogy panaszkodik vagy kér valamit.
– De hát én nem terhet akarok! Csak hallani a hangját… Tudni, hogy jól van.

Zsófi megszorította a kezem.
– Szerintem írj neki egy levelet. Igazit. Hátha az segít.

Így is tettem. Leültem az íróasztalomhoz és papírra vetettem mindent: mennyire hiányzik nekem Gergő hangja; hogy mennyire szeretem; hogy csak egyetlen szó is boldoggá tenne. A levelet postára adtam.

Eltelt egy hét. Két hét. Semmi válasz.

Egy este aztán csöngettek. Az ajtóban Gergő állt. Magasabb volt, mint emlékeztem; kicsit fáradtnak tűnt.
– Szia mama – mondta halkan.
Nem tudtam megszólalni; csak néztem őt könnyes szemmel.
– Bocsánatot szeretnék kérni – kezdte zavartan –, tudom, hogy nem jelentkeztem… Csak… néha úgy érzem, nem tudom elmondani neked mindazt, ami bennem van. Az egyetem nehéz… néha úgy érzem, csalódást okozok mindenkinek.
– Nekem soha nem okoznál csalódást! – szakadt ki belőlem.
Gergő leült mellém az asztalhoz.
– Tudod mama… néha irigylem Lillát és Zsófit. Ők olyan könnyen beszélnek veled mindenről. Én meg… félek attól, hogy nem vagyok elég jó unoka.
Megfogtam a kezét.
– Te mindig jó unoka voltál és vagy is! Nekem elég lenne egyetlen szó is tőled: „Szia mama!” – suttogtam.
Gergő elmosolyodott és átölelt.
Aznap este sokáig beszélgettünk: az egyetemről, barátokról, tervekről és félelmekről. Rájöttem: néha a csend mögött is ott van a szeretet – csak másképp kell keresni.

De vajon hány nagyszülő érzi magát így Magyarországon? Hányan várják hiába az unoka hívását vagy levelét? És hány fiatal gondolja azt tévesen, hogy a hallgatásuk nem fáj?

„Vajon tényleg ilyen nehéz kimondani azt az egyetlen szót: köszönöm? Vagy csak mi várunk túl sokat egymástól?”