Két nagymama harca: Amikor a szeretet versengéssé válik

– Lili, ugye tudod, hogy nálunk sokkal jobb a kakaó, mint a másik nagyinál? – hallottam anyám hangját a konyhából, miközben Lili csendben ült az asztalnál, és a bögréjét szorongatta.

– De a másik nagyi mindig megengedi, hogy egyedül válasszak mesét – felelte halkan Lili, és lesütötte a szemét.

A szívem összeszorult. Már megint. Már megint ez a végtelen versengés. Anyám és az anyósom, Ilona néni, mintha egész életükben csak arra vártak volna, hogy végre legyen egy közös unoka, akit egymás ellen kijátszhatnak. És most itt vagyunk: két felnőtt nő, akik képtelenek megosztani egy ötéves kislány szeretetét.

Az egész akkor kezdődött, amikor Lili megszületett. Az első hetekben még mindenki boldog volt. Anyám hozta a húslevest, Ilona néni kötötte a kis sapkákat. De ahogy Lili nőtt, úgy nőtt a feszültség is. Ki vigyáz rá többet? Ki ad jobb ajándékot? Ki tudja jobban elaltatni? Mindenből verseny lett.

– Az én lányom mindig is érzékeny volt – mondta anyám egyszer Ilona néninek. – Nem csoda, ha Lili is ilyen. A mi családunkban mindenki mély érzésű.

– Az lehet – vágott vissza Ilona néni –, de az én fiam legalább megtanította neki, hogy ne legyen hisztis.

Ott álltam közöttük, mint egy bábú. Próbáltam békíteni őket, de csak olajat öntöttem a tűzre. És Lili? Ő csak nézett rám nagy barna szemeivel, és nem értette, miért van mindig feszültség, ha együtt vagyunk.

A legrosszabb az volt, amikor elkezdték egymás ellen hangolni. Apró megjegyzések: „Ugye nálunk jobb a palacsinta?” „A másik nagyi biztos nem engedné ezt meg.” És Lili egyre bizonytalanabb lett. Egyik nap sírva jött haza az oviból.

– Anya, én rossz vagyok? – kérdezte.

– Dehogy vagy rossz! Miért kérdezed ezt?

– Mert ma azt mondta a mama, hogy ha jobban szeretném őt, akkor nem örülnék annyira, amikor Ilona néni jön értem.

Ott szakadt el bennem valami. Hogy lehetnek ilyenek? Hogy lehet két felnőtt nő ennyire önző? Hogy lehet az unokájukat így manipulálni?

Aznap este leültem a férjemmel, Gáborral.

– Ezt nem bírom tovább – mondtam neki. – Vagy ők változnak, vagy mi változtatunk.

Gábor csak bólintott. Ő is látta már régóta, hogy ez így nem mehet tovább. De mit tehetünk? Ezek az asszonyok egész életükben megszokták, hogy ők irányítanak.

Másnap reggel felhívtam anyámat.

– Anya, beszélnünk kell. Most azonnal.

– Mi történt? Jól van Lili?

– Nem. És én sem. Gyere át délután.

Ugyanezt megtettem Ilona nénivel is. Mindkettőjüket leültettem az ebédlőasztalhoz. Gábor is ott volt. Lili a szobájában rajzolt.

– Elég volt – kezdtem remegő hangon. – Elég volt abból, hogy egymás ellen hangoljátok Lilit. Elég volt abból, hogy mindenből versenyt csináltok. Nem érdekel, ki főz jobban vagy ki vesz drágább ajándékot. Egy dolgot akarok: hogy Lili boldog legyen.

Anyám megsértődött.

– Én csak jót akarok neki! – vágta rá.

Ilona néni is felháborodott.

– Én is! Csak azt akarom, hogy szeressen!

– De nem így! – kiáltottam rájuk. – Nem úgy kell szeretetet kapnia egy gyereknek, hogy közben választania kell köztetek! Nem kell eldöntenie, melyikőtöket szereti jobban! Ez nem egy verseny!

Csend lett. Mindketten lesütötték a szemüket. Gábor megszorította a kezem.

– Ha ez így megy tovább – folytattam –, akkor korlátozni fogjuk a találkozásokat. Nem akarom többé hallani ezeket a megjegyzéseket! Ha nem tudtok normálisan viselkedni Lili előtt, akkor nem lesztek vele egyedül!

Anyám sírni kezdett. Ilona néni csak némán ült.

– Sajnálom – mondta végül anyám halkan. – Nem akartam bántani.

Ilona néni is bólintott.

– Észre sem vettem… Csak annyira szeretem…

– Akkor mutassátok ki úgy, hogy nem bántjátok egymást! – kérleltem őket.

Azóta eltelt pár hét. Nehéz volt az elején: mindketten visszafogták magukat, de éreztem rajtuk a feszültséget. Lili viszont felszabadultabb lett. Már nem fél attól, ha egyik nagyi jön érte az oviba; már nem kérdezi esténként sírva, hogy kit kell jobban szeretnie.

Néha még mindig érzem az árnyékot: egy-egy pillantás, egy elharapott szó. De hiszem, hogy változhatnak – értünk és főleg Liliért.

Vajon tényleg képesek lesznek félretenni az egójukat? Vagy örökre ott marad közöttük ez a láthatatlan fal? Ti mit tennétek a helyemben?