Két Láng Küzdelme: Egy Elvesztegetett Lecke

– Te sosem érted meg, igaz? – kiáltottam rá apámra, miközben a vihar dobolta az ablakot. A szobában feszültség vibrált, mintha a villámok nemcsak az eget, hanem a mi kapcsolatunkat is széttépnék. Anyám csendben sírt a konyhában, öcsém pedig a szobájába menekült. Csak ketten maradtunk, apa és én, két makacs magyar férfi, akik sosem tanultak meg beszélni egymással.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, apám erős. Most már tudom, hogy csak kemény volt. A szeretetét sosem mutatta ki, csak elvárásokat és kritikát kaptam tőle. „Férfi vagy, Gergő!” – mondogatta mindig. De mit jelent férfinak lenni, ha közben belül darabokra hullik az ember?

Aznap este minden kirobbant. Az egyetemről hazahoztam egy levelet: nem sikerült a vizsgám, elbuktam. Apám arca eltorzult a dühtől.

– Mit képzelsz? Ennyi áldozat után? Anyád dolgozik éjjel-nappal, én meg… – hangja elcsuklott.

– Nem vagyok te! – vágtam vissza. – Nem akarok úgy élni, mint te!

A csend súlyosabb volt mindennél. Aztán halkan megszólalt:

– Tudod, Gergő, nagyapád is ilyen volt velem. Soha nem mondta, hogy büszke rám. Csak azt tudtam, mit rontottam el.

A szavai megleptek. Először láttam rajta gyengeséget. De nem tudtam mit kezdeni vele. Kirohantam a házból az esőbe.

A parkban bolyongva eszembe jutott az öreg bácsi a szomszédból, Lajos bácsi, aki egyszer azt mondta nekem:

– Minden emberben két láng ég, fiam. Az egyik a harag és a félelem lángja, a másik a szereteté és a megbocsátásé. Az győz benned, amelyiket táplálod.

Akkor csak legyintettem rá. Most viszont minden szava visszhangzott bennem.

Aznap éjjel nem mentem haza. Egy padon ültem hajnalig, bámultam a sötét eget és hallgattam a saját gondolataimat. Vajon tényleg csak apámat hibáztathatom mindenért? Vagy én is táplálom magamban azt a haragot, amit tőle örököltem?

Reggel hazamentem. Anyám aggódva ölelt át.

– Apád egész éjjel nem aludt – suttogta.

Bementem hozzá. Ott ült az asztalnál, kezében egy régi fényképpel: ő és nagyapám egy balatoni horgászaton.

– Nézd csak – mutatta fel nekem. – Akkor még hittem benne, hogy egyszer jobb apa leszek.

Leültem mellé. Először éreztem azt, hogy nem ellenségek vagyunk, hanem két sebzett ember.

– Sajnálom – mondtam halkan.

– Én is – felelte.

Azóta sok minden változott köztünk. Nem lettünk tökéletes család. Vannak napok, amikor újra fellángol a harag bennem – vagy benne. De már tudom: minden nap választanom kell, melyik lángot táplálom magamban.

Néha azon gondolkodom: ha Lajos bácsi szavait komolyabban vettem volna korábban, vajon másképp alakult volna az életem? És ti? Melyik lángot tápláljátok magatokban nap mint nap?