Két garzon, egy házasság – Amikor a közös álom széttörik

– Hogy mondtad? – kérdeztem, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam elnyomni a remegést a hangomban. A férjem, Gábor, nem nézett rám. A telefonját bámulta, mintha abban keresné a választ, amit nekem kellett volna adnia.

– Két garzont vettem – ismételte halkan. – Az egyiket anyának szánom, a másikban mi lakhatunk. Így mindenkinek jó lesz.

Aznap este minden megváltozott. Az elmúlt hónapokban együtt tervezgettük a közös életünket: hosszú sétákon beszélgettünk arról, milyen lesz majd a nappalink, hol lesz a könyvespolc, és hogy végre lesz egy külön hálószobánk. Álmodoztunk egy kétszobás lakásról Zuglóban, ahol majd gyerekek kacagása tölti be a teret. Most pedig itt álltam, és azt hallgattam, hogy Gábor két apró garzont vett helyette – az egyiket ráadásul az anyósomnak.

– És ezt mikor akartad elmondani? – kérdeztem, próbálva visszatartani a könnyeimet.

– Nem akartalak ezzel terhelni… Tudom, mennyire aggódsz mostanában. Anyának is szüksége van segítségre, és így közel lehet hozzánk. Ez mindenkinek jó – magyarázta.

A szívem összeszorult. Nem csak az fájt, hogy nem szólt előre, hanem az is, hogy úgy éreztem: az én álmaim semmit sem számítanak. Hónapok óta spóroltunk minden fillért, lemondtunk nyaralásról, új ruhákról, csak hogy végre legyen egy saját otthonunk. Most pedig két garzon… Egyik sem elég nagy ahhoz, hogy családot alapítsunk benne.

Aznap éjjel alig aludtam. Gábor mellettem feküdt, de mintha kilométerekre lett volna tőlem. A plafont bámultam, és csak forgolódtam. Vajon tényleg ennyire nem számítok neki? Vagy csak annyira fél az anyja egyedüllététől, hogy inkább őt választja helyettem?

Másnap reggel anyósom, Ilona néni már ott ült a konyhában. Gábor kávét főzött neki, mintha minden rendben lenne.

– Jaj, drága lányom! Hallottam, milyen ügyes volt Gábor! Végre mindannyian együtt lehetünk – mosolygott rám Ilona néni.

– Igen… nagyon ügyes volt – válaszoltam fojtott hangon.

A munkahelyemen egész nap csak ezen járt az eszem. Kolléganőm, Zsuzsa észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt veled? Olyan sápadt vagy – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak csóválta a fejét.

– Ez nagyon durva. Hogy dönthetett így nélküled? Egy házasságban nem így működik a bizalom.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ekkora baj van köztünk? Vagy csak én vagyok túl érzékeny?

Otthon Gábor már várt rám.

– Beszéljünk – mondta halkan.

Leültünk egymással szemben. Próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Gábor, nekem ez nagyon fáj. Úgy érzem, mintha kihúztad volna a lábam alól a talajt. Miért nem beszéltél velem erről?

– Tudom, hibáztam – sóhajtott fel. – De anyám tényleg nem tud már egyedül élni. És így legalább közel lesz hozzánk.

– De mi lesz velünk? Hogy lesz így családunk? Egy garzonban? Hol lesz helye egy gyereknek? Hol lesznek a közös álmaink?

Gábor hallgatott. Láttam rajta a feszültséget.

– Nem tudtam mást tenni… A piac iszonyú drága lett. Két garzon olcsóbb volt együtt, mint egy kétszobás lakás. És legalább befektetésnek is jók.

– De én nem befektetést akartam! Én otthont akartam! – tört ki belőlem a sírás.

Ilona néni ekkor lépett be a szobába.

– Ne haragudj rám, drágám! Én csak azt szeretném, ha együtt lennénk… Nekem már nincs senkim rajtatok kívül.

Próbáltam megérteni őt is. Tudtam, hogy Gábor apja tavaly halt meg, és Ilona néni tényleg magányos lett. De vajon ezért kell nekünk feladni mindent?

Az elkövetkező hetekben minden nap feszültségben telt. Gábor próbált kedveskedni: virágot hozott, vacsorát főzött. De bennem valami eltört. Egyre többet veszekedtünk apróságokon is.

Egy este leültem apukámmal beszélgetni. Mindig ő volt az, aki segített tisztán látni.

– Lányom – mondta csendesen –, egy házasságban mindkettőtöknek számítania kellene. Ha most engedsz ebben, később is mindig te leszel az utolsó…

Ezek a szavak visszhangoztak bennem napokig.

Végül úgy döntöttem: beszélnem kell Gáborral őszintén.

– Szeretlek – mondtam neki –, de nem tudok így élni. Szükségem van arra, hogy partnerként kezelj. Hogy együtt hozzuk meg a döntéseket. Ha most nem változtatunk ezen, akkor elveszítem önmagam ebben a kapcsolatban.

Gábor sokáig hallgatott. Aztán bólintott.

– Igazad van. Megpróbálok változtatni… Csak kérlek, adj még egy esélyt.

Nem tudom, mi lesz velünk ezek után. Talán sikerül újraépíteni a bizalmat – talán nem. De egy biztos: soha többé nem akarom feladni önmagam valaki más kedvéért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy ez már túl nagy törés ahhoz, hogy helyrehozzuk?