Két Anyám Árnyékában: Egy Lány Küzdelme a Családi Hűségért

– Anikó! Gyere gyorsan! – hallottam Zoltán kétségbeesett hangját a konyhából. A szívem hevesen vert, ahogy leraktam a telefont – épp anyámmal, Margittal beszéltem –, és rohantam be. Anyósom, Ilona a földön feküdt, arca sápadt volt, keze remegett. Zoltán térdelt mellette, könnyek csillogtak a szemében.

– Anya, kérlek, szólalj meg! – suttogta Zoltán.

Letérdeltem melléjük, és remegő kézzel hívtam a mentőket. Közben Margit hangja még mindig ott visszhangzott a fejemben: „Anikó, mikor jössz már át? Egyedül vagyok egész nap!”

Aznap este Ilonát kórházba vitték. Zoltán egész éjjel az ágya mellett ült, én pedig otthon maradtam a két gyerekkel. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. Leültem az ablakhoz, és bámultam a sötét utcát. Vajon jó menye vagyok? És jó lánya is? Hogy lehet egyszerre mindkettő?

Másnap reggel Margit hívott újra.

– Anikó, tegnap is vártalak. Tudod, hogy fáj a lábam, nem tudok boltba menni. Miért nem jössz át?

– Anyu, Ilona kórházban van. Zoltán teljesen össze van törve. Most nem tudok menni.

– Mindig csak az anyósod! – csattant fel Margit. – Én már nem is számítok?

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Mindig is próbáltam megfelelni mindkét családnak. Margit egyedül nevelt fel engem, apám korán meghalt. Mindig azt mondta: „Mi ketten vagyunk egymásnak.” Most viszont Zoltánnal és a gyerekeinkkel új családom lett – és Ilona is része lett az életemnek.

A következő hetekben minden napom rohanás volt. Reggel gyerekeket vittem oviba és iskolába, utána mentem Ilonához a kórházba, vittem neki levest, beszélgettem vele. Délután Margithoz siettem: bevásároltam neki, kitakarítottam, meghallgattam a panaszait.

Egy este Zoltán rám nézett fáradtan:

– Anikó, nem bírom nézni, ahogy szétszakadsz kettőnk között. Anyám hálás neked mindenért, de látom rajtad, hogy már nem bírod.

– És ha nem csinálom én, akkor ki? – fakadtam ki. – Margit is egyedül van! Nem tudom elengedni egyiküket sem.

Zoltán csak csendben átölelt.

Egyik délután Margit különösen ingerült volt.

– Tudod mit? Ha ennyire fontosabb neked az anyósod, akkor ne is gyere többet! – mondta könnyek között.

– Anyu, kérlek… – próbáltam magyarázni.

– Elég volt! – vágott közbe. – Mindig csak mások! Én már senkinek sem kellek!

Hazafelé sírtam az autóban. Úgy éreztem, mindenki elvár valamit tőlem, de én magamat elveszítem közben.

Ilona állapota lassan javult. Egyik nap megfogta a kezemet a kórházi ágyon:

– Anikó, tudom, hogy sokat áldozol miattam. De ne feledd el magadat sem! A család nem csak abból áll, hogy mindenkinek megfelelsz.

Hazamentem, és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak akkor vagyok jó lány vagy jó meny, ha mindent feláldozok? Hol vagyok én ebben az egészben?

Egy vasárnap Margit váratlanul megjelent nálunk. A gyerekek örömmel futottak hozzá.

– Anikó – mondta halkan –, bocsáss meg nekem. Félek egyedül lenni… de látom rajtad, hogy te is szenvedsz.

Átöleltük egymást. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis lehet hidat építeni a két család között.

Ilona végül hazajött a kórházból. Együtt ültünk le vacsorázni: Zoltán, én, a gyerekek, Margit és Ilona. A levegőben még ott voltak a kimondatlan feszültségek, de valami elkezdett oldódni.

Azóta is minden nap tanulom ezt az egyensúlyt: hogyan lehetek egyszerre jó anya, jó feleség, jó lány és jó meny anélkül, hogy elveszíteném önmagamat.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon lehet-e úgy szeretni két anyát egyszerre, hogy egyikük se érezze magát kevésbé fontosnak? Ti mit tennétek a helyemben?