Kereszttűzben: Szerelem, Valóság és a Saját Boldogságom

– Miért kell mindig mindent így csinálnod, Gábor? – Ágnes hangja élesen hasított végig a nappalin, miközben a gyerekek némán bámulták a tányérjukat. Én ott ültem az asztal végén, a kezem remegett a kávéscsésze felett, és próbáltam nem találkozni senki tekintetével.

Ez volt az első alkalom, hogy együtt ültünk le ebédelni Gáborral, a gyerekeivel és Ágnessel, a volt feleségével. Azt hittem, felkészültem rá – hiszen Gábor mindig azt mondta, hogy a múltja már nem számít, hogy én vagyok a jövője. De ahogy ott ültem, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a családban.

A gyerekek – Dóri és Marci – csendben kanalazták a levest. Ágnes minden mozdulatát figyeltem: ahogy sóhajtott, ahogy Gáborra nézett, ahogy néha rám villantotta a tekintetét. Nem volt benne nyílt ellenségesség, de éreztem, hogy nem tartozom ide. Gábor próbált kedves lenni mindenkivel, de mintha két világ között ingázott volna – egyik pillanatban hozzám fordult mosolyogva, a másikban Ágnessel vitatkozott valami apróságon.

– Nem akarok veszekedni – mondta végül Gábor halkan. – Csak azt szeretném, ha mindenki jól érezné magát.

Ágnes felnevetett. – Akkor talán nem kellett volna mindent így elrontani.

A szavak ott maradtak a levegőben. Én csak ültem, és azon gondolkodtam: vajon tényleg ezt akarom? Vajon képes vagyok beilleszkedni ebbe az életbe? Vajon Gábor tényleg maga mögött hagyta a múltját?

Az ebéd után Gábor kiment a kertbe Dórival focizni. Marci a szobájába vonult. Ágnes pedig ott maradt velem a konyhában.

– Tudom, hogy nehéz lehet neked – mondta hirtelen. Meglepődtem, mert eddig alig szólt hozzám. – De ez az egész… ez nem olyan egyszerű. A gyerekeknek is nehéz. Nekem is. És szerintem Gábornak is.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

– Szereted őt? – kérdezte halkan.

– Igen – feleltem azonnal. De közben belül bizonytalan voltam.

– Akkor harcolj érte. Vagy… gondold át jól, mire vagy képes. Mert ez nem lesz könnyebb.

Aznap este Gábor átölelt, amikor hazamentünk. – Sajnálom, hogy ilyen lett ez a nap – mondta fáradtan.

– Nem baj – hazudtam. De egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak anyám szavai: „Ne vállald túl magad más életében.” Apám is mindig azt mondta: „A szerelem szép dolog, de nem old meg mindent.”

Másnap reggel Gábor elment dolgozni. Egyedül maradtam a lakásban, és csak ültem az ablakban, néztem a szürke budapesti utcát. Eszembe jutottak az elmúlt hónapok: az első randik izgalma, amikor még minden egyszerűnek tűnt; az eljegyzés öröme; aztán az első viták arról, hogyan osszuk be az időt a gyerekekkel; Ágnes üzenetei; Gábor fáradtsága.

Egyre inkább úgy éreztem: elveszítem önmagam ebben az egészben. Már nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ezt akarom-e – vagy csak félek egyedül maradni.

A következő hétvégén újra találkoztunk mindannyian egy családi programon. Próbáltam mosolyogni, kedves lenni Dórihoz és Marcihoz. De amikor láttam, ahogy Gábor és Ágnes együtt nevetnek egy régi emléken, valami összeszorult bennem.

Hazafelé Gábor megkérdezte:

– Mi baj van?

– Semmi – feleltem halkan.

De ő nem hagyta annyiban.

– Tudom, hogy nehéz neked. De én tényleg szeretlek. Csak… nem tudom egyszerre mindenkinek megfelelni.

Ekkor tört ki belőlem minden:

– Én sem tudom! Nem tudom, hogyan legyek része ennek az egésznek! Mindig úgy érzem magam, mintha csak vendég lennék az életedben!

Csend lett köztünk. Gábor csak nézett rám fáradtan.

– Akkor mit akarsz tenni? – kérdezte végül.

Nem tudtam válaszolni.

Azóta napok teltek el. Próbálok rájönni, mi lenne a helyes döntés: harcoljak ezért a szerelemért, vagy engedjem el? Vajon tényleg lehet boldog újrakezdés ott, ahol ennyi múltbéli fájdalom és kötelesség van?

Néha azon gondolkodom: vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hányan próbálnak beilleszkedni egy már létező családba? Hányan érzik magukat kívülállónak ott, ahol boldogok akarnának lenni?

Talán nincs is jó válasz. De muszáj feltennem magamnak: meddig áldozzam fel magam mások boldogságáért? És vajon hol kezdődik az én saját boldogságom?