Karácsonyi ajándékok árnyékában – Egy anya vallomása

– Miért kapott Bence nagyobb ajándékot, mint én? – Lilla hangja remegett, ahogy a csomagolópapírt szorongatta. A nappaliban fenyőillat keveredett a frissen sült bejgli aromájával, de a levegőben ott vibrált valami fojtogató is.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy elkerülhetetlen volt ez a pillanat, mégis reménykedtem, hogy idén más lesz. Hogy a szeretet majd mindent elfed. De nem így történt.

Bence, a fiam, egy elektromos rollerrel mosolygott rám, míg Lilla, a férjem előző házasságából született lánya, egy könyvet és egy kisebb LEGO-t bontott ki. Próbáltam igazságos lenni – vagy legalábbis azt hittem. De most Lilla szemeiben csalódottság csillant.

– Lilla, tudod, hogy mennyire szeretlek – kezdtem halkan, de a hangom elakadt. A férjem, Gábor rám nézett, arcán fáradt aggodalom. – Az ajándékok nem mindig tükrözik az érzéseinket…

– De anya, ez nem igazságos! – vágott közbe Bence is, meglepően éretten. – Lilla is megérdemelne egy rollert.

Azt hittem, jól csinálom. Hónapok óta spóroltam Bence rollere miatt. Lilla anyukája viszont azt kérte, ne vegyünk neki nagyobb ajándékot, mert náluk is lesz meglepetés. Próbáltam egyensúlyozni két család között, de most úgy éreztem, mindkettőt cserben hagytam.

Az este csendben telt tovább. Lilla visszavonult a szobájába, Gábor pedig csak annyit mondott: – Beszéljünk erről később.

Másnap reggel az Instagramon posztoltam egy képet a karácsonyfáról és az ajándékokról. „Boldog karácsonyt mindenkinek!” – írtam alá. Nem gondoltam semmi rosszra. De a kommentek özöne hamar letaglózott.

„Szégyen! Hogy lehet így különbséget tenni két gyerek között?” – írta valaki.

„A nevelt lányod sosem fogja elfelejteni ezt a napot!” – jött egy másik üzenet.

„Miért nem tudsz igazságos lenni?” – záporoztak rám a vádak.

A kezem remegett, ahogy olvastam őket. Könnyek szöktek a szemembe. Tényleg ilyen rossz anya vagyok? Tényleg ennyire elrontottam mindent?

Aznap este Gábor leült mellém a kanapéra.

– Éva, tudom, hogy jót akartál – mondta halkan. – De talán tényleg beszélni kellene Lillával erről. És magaddal is.

Sokáig ültem némán. A gyerekkorom jutott eszembe: anyám mindig próbált mindent igazságosan elosztani köztem és az öcsém között, de valahogy sosem sikerült tökéletesen. Mindig volt valami sértődés, valami kimondatlan fájdalom.

Másnap reggel bementem Lilla szobájába. Ott ült az ágyon, ölében a könyvvel.

– Lilla, beszélhetnénk? – kérdeztem óvatosan.

– Nem haragszom rád – mondta halkan. – Csak… furcsa érzés volt.

Leültem mellé.

– Tudod, néha nagyon nehéz eldönteni, mi a helyes. Próbáltam figyelembe venni mindenki érzéseit… de lehet, hogy hibáztam.

Lilla rám nézett.

– Szeretném, ha legközelebb együtt választanánk ajándékot Bencének is meg nekem is. Akkor biztosan nem lesz baj.

Elmosolyodtam. Talán tényleg ennyire egyszerű lenne?

Az interneten továbbra is kaptam hideget-meleget. Egyesek szerint soha nem fogom jóvátenni ezt a hibát. Mások azt írták: „Mindenki hibázik néha.” Volt, aki azt tanácsolta: „Ne törődj velük! Csak ti tudjátok, mi zajlik otthon igazán.”

De a legjobban az bántott, hogy magamban sem tudtam megbocsátani magamnak. Vajon tényleg örökre nyomot hagytam Lillában? Vajon Bence mit gondol rólam most?

Egy este Gábor odahúzott magához.

– Éva, te vagy a családunk szíve. Ne hagyd, hogy néhány idegen véleménye elvegye tőled ezt az ünnepet.

De hogyan lehet túllépni azon a bűntudaton, amit egyetlen rosszul sikerült karácsony okozott? Hogyan lehet újra hinni abban, hogy jó anya vagyok?

Most itt ülök, és írom ezeket a sorokat nektek. Talán ti is voltatok már hasonló helyzetben. Talán ti is éreztétek már azt az égető szégyent és bűntudatot egy-egy rossz döntés után.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet helyrehozni egy ilyen hibát? Vajon tényleg csak az ajándékokról szól a karácsony?