Húsz év után egyedül – amikor minden darabokra hullik

– Te most komolyan mondod, János? – kérdeztem, miközben a konyhaasztal szélén kapaszkodtam, mintha attól félnék, hogy elrepülök. A hangom rekedt volt, a torkomban gombóc. János nem nézett rám, csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a szavakat.

– Sajnálom, Éva. Nem akartam így… De nem tudok tovább hazudni. Szerelmes vagyok. – A hangja csendes volt, de határozott. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy nincs visszaút.

Húsz év. Húsz év közös reggeli kávé, nyaralások a Balatonnál, közös nevetések és veszekedések, a fiunk, Marci születése, az első lakásunk panelben Zuglóban, aztán a nagy költözés a kertvárosba. Hitel, felújítás, veszekedés a csempéről és a kanapéról. És most mindez egyetlen mondatban foszlott semmivé.

Nem sírtam. Csak ültem ott, mint egy bábu. János összepakolt néhány ruhát, és elment. Az ajtó becsapódása után olyan csend lett a lakásban, hogy szinte fájt. Marci aznap este nem volt otthon – egyetemista lett már, kollégiumban lakott. Egyedül maradtam a gondolataimmal és a csenddel.

Másnap reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az – persze rögtön megérezte, hogy valami baj van. De nem akartam beszélni róla. Aztán délután csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Zsuzsa, a szomszédasszonyom. Soha nem voltunk igazán barátnők – inkább csak udvarias szomszédok –, de most határozottan lépett be az előszobába.

– Hallottam… – kezdte halkan. – Éva, ne haragudj, de muszáj volt átjönnöm. Tudom, milyen érzés ez. – És akkor hirtelen átölelt. Először megmerevedtem, de aztán valami eltört bennem, és végre sírni tudtam.

Aznap este Zsuzsa nálam maradt. Teát főzött, beszélgettünk. Elmesélte, hogy őt is elhagyta a férje évekkel ezelőtt egy fiatalabb nőért. Akkoriban mindenki róla beszélt a házban – én is sajnáltam őt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is ugyanebbe a cipőbe kerülök.

A következő hetekben minden megváltozott. Anyám naponta hívott, de csak arról beszélt, hogy „az ilyen férfiak sosem változnak”, és „bezzeg az én időmben”. Marci próbált erős lenni – de láttam rajta is a csalódást és dühöt. Egyik este hazajött a kollégiumból.

– Anya… – ült le mellém a kanapéra. – Miért csinálta ezt apa? Miért pont most? – Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem.

A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőim suttogtak mögöttem a konyhában; néha úgy éreztem, mintha mindenki engem sajnálna vagy ítélne el. Egyik nap főnököm, Gábor behívott az irodájába.

– Éva, ha kell pár nap szabadság… csak szólj – mondta együttérzően.

– Köszönöm, de inkább dolgozom – feleltem gyorsan. A munka legalább elterelte a gondolataimat.

De esténként újra rám tört az üresség. Néha azon kaptam magam, hogy órákig ülök sötétben a nappaliban, és bámulom a régi családi fotókat: Marci első lépései; János mosolya; közös karácsonyok. Vajon mindez hazugság volt?

Egyik este váratlanul becsöngetett János anyja, Ilonka néni is. Soha nem voltunk túl jóban – mindig kritizált mindent: hogyan főzök, hogyan nevelem Marcit. Most azonban megtört arccal állt az ajtóban.

– Éva… én nem tudom elhinni ezt az egészet – mondta remegő hangon. – János bolond lett… De te mindig is jó feleség voltál neki.

Leültünk teázni. Ilonka néni sírt is egy kicsit – talán magát sajnálta jobban vagy engem –, de furcsa módon jól esett vele beszélgetni.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Marci egyszer csak kijelentette:

– Anya, én nem akarok apával találkozni egy ideig.

– Marci… ő akkor is az apád – próbáltam védeni Jánost, de közben magamban haragudtam rá.

– De hát hogy tehette ezt veled? Veled! – kiabálta Marci könnyes szemmel.

Aztán jött a papírmunka: válóperes iratok, ügyvédhez járás. János egyszerűen viselkedett: mindent le akart zárni gyorsan. Azt mondta: „Éva, neked adom a házat.” De én nem akartam semmit tőle – csak azt szerettem volna tudni: miért?

Egyik este Zsuzsa átjött egy üveg borral.

– Tudod mi a legrosszabb? – kérdezte halkan. – Hogy az ember azt hiszi: mindent jól csinált… és mégis megtörténik vele.

Sokáig beszélgettünk arról, hogyan lehet újrakezdeni ötven felett; hogyan lehet újra bízni valakiben; hogyan lehet megbocsátani magunknak és másoknak.

Aztán lassan elkezdtem visszatalálni önmagamhoz. Elmentem fodrászhoz; beiratkoztam egy festőtanfolyamra; Zsuzsával hétvégente kirándultunk a Normafánál vagy csak sétáltunk a városban. Néha még nevetni is tudtam újra.

De minden este lefekvés előtt ugyanazt kérdeztem magamtól: Vajon lehet-e még boldog az ember ennyi csalódás után? Meg lehet-e bocsátani annak, aki összetörte az életünket? Vagy inkább magunknak kell megbocsátani először?

Ti mit gondoltok? Ti hogyan élnétek túl egy ilyen árulást? Várom a gondolataitokat…