Hogyan lehet engem nem észrevenni? – Egy láthatatlan lány naplója

– Hogy lehet, hogy megint csak engem felejtettetek el? – csattantam fel, miközben anyám épp a bátyám, Gergő születésnapjára készített tortát. A konyha tele volt lufikkal, színes szalvétákkal, és mindenki izgatottan sürgött-forgott. Csak én álltam ott, mint egy árnyék, akit senki sem vesz észre.

Anyám rám sem nézett, csak legyintett: – Jaj, Anna, ne kezd már megint! Segítenél inkább a gyertyákkal?

Azt hiszem, ekkor tört el bennem valami. Huszonkét éves vagyok, de még mindig ugyanaz a kislány érzem magam, akit mindig háttérbe szorítottak. Gergő a család szeme fénye: kitűnő tanuló volt, most jogásznak készül az ELTE-n, mindenki rá büszke. Én? Bölcsészkarra járok, magyar szakra – „abból nem lesz pénz” – mondja apám minden vasárnap ebédnél.

A torta körül állva hallgattam, ahogy anyám Gergő barátnőjével, Dórával nevetgélt. Dóra is tökéletes: szép, okos, mindig mosolyog. Én meg csak ott álltam, a gyertyákat számolva. Tizenhét. Egyet elrontottam. Persze én.

– Anna, miért vagy ilyen morcos? – kérdezte Gergő később, amikor már mindenki evett.
– Semmi – motyogtam.
– Mindig ilyen vagy mostanában. Mi bajod van?
– Semmi – ismételtem, de belül ordítottam: „Miért nem látjátok? Miért nem vesztek észre?”

Este a szobámban ültem a régi naplómmal. Tizenhárom évesen ezt írtam: „Ma is Gergő kapott ötöst matekból. Anyu örült. Én rajzoltam egy képet neki, de azt mondta, majd később megnézi.” Azóta sem nézte meg.

Másnap reggel apám szólt be az ajtón:
– Anna! Elvinnél egy csomagot a postára? Gergőnek tanulnia kell.
– Persze – sóhajtottam.

A buszon ülve néztem az embereket. Vajon hányan érzik magukat láthatatlannak? Vajon hányan vágynak arra, hogy egyszer valaki azt mondja: „Jó vagy úgy, ahogy vagy”?

Az egyetemen is csak sodródtam. Az évfolyamtársaim között voltak harsányak, akik mindig középpontban voltak. Én inkább csendben figyeltem. Egyedül Zsófi vette észre néha, ha szomorú vagyok.

– Anna, mi van veled? – kérdezte egyszer a menzán.
– Semmi különös.
– Ne mondd már! Mindig olyan vagy, mintha el akarnál tűnni.
– Néha tényleg szeretnék – mondtam ki halkan.

Zsófi csak bólintott.
– Tudod… én is voltam így. Nálunk a húgom volt a sztár. De aztán rájöttem: ha én nem állok ki magamért, senki nem fog.

Hazafelé sokat gondolkodtam ezen. Vajon tényleg csak rajtam múlik? Vagy tényleg ennyire jelentéktelen vagyok?

Otthon újabb családi vacsora várt. Gergő épp arról mesélt, hogy milyen sikeres volt az egyik vizsgája.
– Anna, te mit csináltál ma? – kérdezte anyám félvállról.
– Leadottam egy esszét Arany Jánosról.
– Hm…

Ennyi. Hm. Mintha csak azt mondaná: „Nem érdekes.” Aztán apám hozzátette:
– Legalább lesz diplomád… majd taníthatsz valahol vidéken.

Azt hittem, sírni fogok. Ehelyett csak bólintottam.

Aznap este eldöntöttem: elmegyek egyedül moziba. Soha nem csináltam még ilyet. A film után leültem egy kávézóban, és elővettem a füzetemet. Írni kezdtem:

„Nem akarok többé láthatatlan lenni. Nem akarom mindig mások életét élni. Szeretném egyszer azt érezni, hogy fontos vagyok valakinek – magamnak legalább biztosan.”

A következő hetekben próbáltam változtatni. Jelentkeztem egy színjátszó körbe az egyetemen – rettegtem tőle, de elmentem. Az első alkalommal remegett a hangom:
– Sziasztok… Anna vagyok…

A többiek kedvesek voltak. A vezetőjük, Márk biztatott:
– Nálunk mindenki számít! Próbáld ki magad!

A próbák alatt lassan oldódtam fel. Egyik este Márk odajött hozzám:
– Nagyon jól mondtad el azt a monológot! Látszik rajtad az őszinteség.

Elpirultam. Valaki végre észrevett!

Otthon azonban semmi sem változott. Egy este hallottam, ahogy anyám panaszkodik apámnak:
– Nem értem Annát… mindig olyan furcsa mostanában.
– Majd kinövi – felelte apám.

Ekkor robbantam:
– Elég! Nem fogom kinőni! Nem akarok többé csak Gergő árnyéka lenni!

Csend lett. Anyám döbbenten nézett rám:
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy soha nem érdekel titeket igazán, mi van velem! Mindig csak Gergő! Észre sem veszitek, ha boldog vagyok vagy ha szenvedek!

Apám felállt:
– Ne beszélj így az anyáddal!
– Miért ne? Egyszer legalább hallgassatok meg!

Könnyek között rohantam ki a házból. A játszótérre mentem – oda, ahol gyerekként mindig hintáztam egyedül.

Zsófit hívtam fel:
– Sírnom kell…
– Gyere át hozzám! – mondta azonnal.

Nála végre kiönthettem a szívemet.
– Tudod… néha azt érzem, mintha nem is léteznék igazán.
– Dehogyisnem! Csak rossz helyen keresed a visszaigazolást.

Másnap reggel anyám ült az ágyam szélén.
– Anna… sajnálom. Nem tudtam, hogy így érzed magad.
– Mindig csak Gergőről beszéltek…
– Igazad van… De te sosem mondtad el így.
– Mert azt hittem, úgysem érdekelne senkit.

Anyám átölelt. Először évek óta igazán megölelt.

Azóta lassan változik minden. Nem lettünk tökéletes család – Gergő továbbra is sztár maradt –, de már néha rám is figyelnek. És ami még fontosabb: én is elkezdtem magamat észrevenni.

Most már tudom: ha nem harcolok magamért, tényleg láthatatlan maradok örökre.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Ti is voltatok már „láthatatlan gyerekek”? Mit tettetek azért, hogy végre meglássanak titeket? Várom a gondolataitokat!