Hazatérés, ami nem az enyém: Egy vidéki álom romjai
– Miért nem érted meg, apa? Nekünk itt van az életünk! – kiabálta Zsófi, a menye, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A fiam, Gergő csak némán állt mögötte, lesütött szemmel. A Balaton-felvidéki házban, amit évekig építettem kétkezi munkával, most olyan feszültség vibrált, amitől szinte levegőt sem kaptam.
Tizenöt évig dolgoztam Németországban, hogy minden fillért félretegyek. Minden egyes nap arra gondoltam, hogy egyszer majd hazatérek, és a családommal együtt élünk majd ebben a házban. Azt hittem, ha mindent megadok nekik – tágas kertet, gyümölcsfákat, csendet és biztonságot –, akkor majd ők is ezt választják. De Gergő és Zsófi más világban élnek. Nekik a város a mindenük: a kávézók, a mozi, a nyüzsgés. Az én álmom csak az én álmom maradt.
– Apa, ne haragudj – szólalt meg végül Gergő halkan –, de nekünk tényleg jobb Budapesten. Ott van a munkánk, ott vannak a barátaink…
A szívem összeszorult. Hányszor képzeltem el, hogy majd együtt reggelizünk a teraszon, hogy az unokáim itt futkároznak a diófa alatt? Ehelyett most csak a csend maradt és az üres szobák.
Aznap este egyedül ültem ki a verandára. Néztem, ahogy a nap lemegy a szőlőhegyek mögött. A madarak csicseregtek, de nekem csak az járt a fejemben: mit rontottam el? Talán túl sokat vártam el tőlük? Vagy csak nem értettem meg, hogy más idők járnak?
Másnap reggel Zsófi már korán pakolt. – Sietnünk kell vissza, délután találkozóm van – mondta ridegen. Gergő rám nézett, mintha bocsánatot kérne. – Majd jövő hónapban visszajövünk pár napra – ígérte.
– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani – mondtam halkan.
A kocsijuk porfelhőt hagyott maga után az országúton. Én pedig ott maradtam egyedül az álmaimmal és egy házzal, ami már nem jelentett otthont.
A faluban mindenki tudta, hogy mennyit dolgoztam ezért a házért. Sokan irigykedtek is: „Nézd csak, Laci bácsi milyen szép házat húzott fel!” De senki sem tudta, milyen üres tud lenni egy ilyen ház, ha nincs benne élet.
A boltban Marika néni megkérdezte: – Na, Laci fiam, mikor jönnek az unokák?
– Nem tudom, Marika néni – feleltem keserűen. – Talán majd egyszer…
Hazafelé menet elgondolkodtam: vajon tényleg csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Vagy más is így jár? A régi barátaim közül is sokan panaszkodnak: a gyerekek külföldön vagy Pesten élnek, csak ünnepekkor jönnek haza. A faluban egyre több az üres ház.
Este felhívtam Évát, a húgomat. Ő mindig tudott vigasztalni.
– Laci, ne bántsd magad! – mondta. – Te mindent megtettél értük. De nem lehet mások helyett élni az életet.
– De akkor mi értelme volt ennek az egésznek? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Az otthon nem csak egy ház. Hanem azok az emberek, akik megtöltik élettel. Ha ők máshol boldogok, azt el kell fogadni.
Sokáig forgolódtam aznap éjjel. Az ablakon át hallottam a tücskök ciripelését. Eszembe jutott apám is: ő is mindig azt akarta, hogy együtt maradjon a család. De akkoriban még más volt minden. Most mindenki rohan valahova.
A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, festettem a kerítést, de minden mozdulatban ott volt a hiány. Egy nap levelet kaptam Gergőtől: „Apa! Ne haragudj ránk! Szeretünk téged! Tudom, hogy fáj neked ez az egész… Talán egyszer majd mi is visszavágyunk ide.”
Elolvastam százszor is ezt a levelet. Vajon tényleg visszajönnek valaha? Vagy csak üres vigasz ez is?
Egy vasárnap délután váratlanul becsöngetett hozzám Pista bácsi, a szomszéd.
– Laci! Gyere át este egy fröccsre! Ne ülj itt egyedül! – mondta mosolyogva.
Átmentem hozzájuk. Ott voltak még páran a faluból. Beszélgettünk régi időkről, nevetgéltünk. Akkor rájöttem: talán nem is vagyok annyira egyedül. Lehet, hogy az otthon nem mindig ott van, ahol terveztük…
Azóta próbálok újra nyitni az emberek felé. Meghívtam pár régi barátot vacsorára, segítettem az óvodában kerítést javítani. Néha mégis elkap a szomorúság: amikor végignézek az üres szobákon vagy amikor látom a régi családi fotókat.
De most már tudom: nem lehet mások helyett megálmodni az életüket. És talán egyszer Gergőék is rájönnek majd erre.
Vajon tényleg csak akkor vagyunk otthon, ha együtt vagyunk azokkal, akiket szeretünk? Vagy meg lehet tanulni egyedül is boldognak lenni? Ti mit gondoltok erről?